Csupán a szépség

A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.

Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?

S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,

fent és alant csupán a szépség található.

Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek

s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan

bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban

s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.

Szavaink nem puffognak és nem egetverők,

csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,

mint márványszobrok talpán a délszaki virágok

s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.

És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van

nippes pompájú, kis szalónok ajtaján

s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján,

csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.

Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja

lágyan pihen egy festett és drága legyezőn

s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn,

a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.

És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek,

vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag

álma a tenger és lobog a kék szalag

sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.

Beülhetünk sebes, szép, könnyű csónakokba

s míg monoton morajjal berreg a motor,

szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor

törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.

S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek,

kik a gyerekszobában, fehér falak között

angyalra várnak, édes, fénybeöltözött,

fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.

Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal.

Majd hirtelen fehérszakállú öregek

lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg

s koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.