CVI. ZSOLTÁR
Az Urat áldjátok, mert jó,
Irgalma örökkévaló,
Vajjon s’ kicsoda mondhatná ki
Az ő nagy erős hatalmát?
Sok és nagy az ő dicséreti,
Kinek ki tudhatná számát?
Bódog, azki az Úr szavát
Megőrzi parancsolatját,
Uram, rólam emlékezzél meg
Népedhez való kedvedért,
Kérlek, engemet látogass meg
Idvözítő szerelmedért.
Hogy jovaival élhessek
Te választott hiveidnek
És hogy szívem örvendezhessen
Örömén az te népednek,
És az te nagy dicsőségeden
Örök népedvel örvendjek.
Atyáinkkal egyetemben
Vétkeztünk fölséged ellen,
Tettünk nagy sok gonoszságokat,
Éltünk rút, hamis életben,
Eleink nem nézték dolgodat
Az Egyiptomnak földében.
Hozzájok kegyességedet
Nem nézték sok jótétedet,
Ellened sokszor cselekedvén
Amaz Veres-tenger mellett,
Mégis megsegíté az Isten,
Megmutatá nagy erejét.
Az Veres-tengert megfeddé,
S’ menten elszárada vize.
Általvivé az nagy mélységen,
És az iszonyú nagy pusztán,
Megmenté gyűlölői ellen
Kegyetlen kézből kihozván.
Ellenségek birtokából
Kiszabadítá markokból,
Víz elnyelé az ellenséget,
Egy sem marada közőlek,
Ott vövék eszekben igéjét
Hivék, és nevét dicsérék.
Hamar elfelejték ismét
Az ő sok csudatételét,
Segédséget tőle nem kértek,
Kívánságokra indultak,
Az pusztán Istent megkísérték,
És nagy hatalmát próbálták.
Ott kívánságok bétölték,
Sok étel nékik adaték,
Úgyhogy végre ugyan megunták:
Az táborban Mózes ellen
És az Áron ellen támadtak,
Kiket választott az Isten.
Az föld fölnyílék, és Dátánt
Elnyelé és az Abiránt.
Az patvarkodókra hirtelen
Tűz esék, s’ elveszté őket.
Borjút öntének Oreb hegyen,
Annak tőnek tisztességet.
Tiszteket úgy elcserélék,
Mint ha volna ő istenek,
Barom képben, ki szénát eszik,
Elfelejték az megmentőt,
Istenre nem lőn gondjok nekik,
Ki Egyiptomban csudát tőt.
Ő csudáit Kám országban
Nem gondolták meg magokban,
Melly nagy rettenetes dolgokat
Tőn az Veres-tenger mellett,
Kin megindítván nagy haragját,
Megölni akará őket:
Ha az elválasztott Mózes
Nem látott volna az néphez,
És ebben ellent nem tart vala,
És ha Istennek haragját
Ő el nem fordította volna,
Elveszti vala táborát.
Az jó földet megutálák,
Kit azelőtt ohajtottak,
Ő beszédinek nem hivének,
Morgolódtak sátorokban,
És az ő szavát nem követték
Ő kemény nyakó voltokban.
Kin megharagvék az Isten,
Ő kezeit fölemelvén,
Hogy az pusztán őket leverje,
És őket magvokkal együtt
Egy helyről másikra kergesse,
És eloszlassa mindenütt.
Ottan hamar az ő szívek
Az Baál-Peórra csüggedtek,
Övének halott áldozatot,
Kiért ismétlen az Isten
Rájok bocsáta csapásokot,
Mert megbúsíták szertelen.
Míglen Fineas fölkele,
És ő bűnöket megfeddé,
Ki által az csapás megszünék.
Igazságára nékie
Ez dolog tulajdonítaték
Mind örökkön és örökké.
Ismét haragra indíták
Kútjánál az háborgásnak.
Kin az Mózes sok gonoszt látott,
És tőlök sok bút szenvedett,
Szívében úgy megbúslakodott,
Hogy nyelve csaknem vétkezett.
Pogány népet el nem törlék,
Mint Isten hadta nékiek,
Hanem azokkal eleggyültek,
Az ő dolgokat tanulták,
És ő bálványokat tisztelték,
Kik fogdosó hálók voltak.
Mert ők az önnön fiokat
És az ő szép leányokat
Az ördögöknek föláldozták.
Ártatlan vért kiontának,
Fiokat áldozatra adták
Az kánáni bálványoknak.
Az földet megfertezteték
Ő öldöklő véres kezek,
Ő magokat is megmocskolák
Sokféle gonoszságokban,
Mert mélyen el-béburulának
Az bálványi bujaságban.
Az Isten rájok haragvék
És megindula ellenek,
Örökségitől elirtózék,
Őket adá pogány kézben.
Kik őket szertelen gyűlölték,
Úrrá tévé az ő népén.
Kik őket keményen gyötrék,
Nehéz kezekkel terhellék:
Gyakran kimenté ez veszélből,
Mégis ellene járának,
Hogy sanyargának illy veszettöl,
Hamisságok oka annak.
De mégis az kegyes Isten
Megtekinté ínségekben,
Meghallgatá ohajtásokat,
Ő kötésit megemléjté.
Megszáná nagy nyavalyájokat,
És nékik megkegyelmeze.
Hozzájok enyhité ismét,
Kik fogságban tarták őket,
Segéts, Úr Isten, és hozz öszve
Az pogányok közül széllel,
És szent nevedet örvendezve
Dicsérjük nagy dicsőséggel.
Az Úr fölmagasztaltassék,
Istene az Izráelnek,
Dicsértessék az ő szent neve
És hogy örökké úgy legyen,
Minden nép ígyen szóljon erre:
Dicsőség az Úrnak, Ámen.