CVII. ÁTKOZOTT ÓRA, MELLY ARRA PERCZENT...

Átkozott óra, melly arra perczent,

Első gondolatom, midőn hozzád ment,

Hogy megismértelek,

Majd megszerettelek,

Az nap átkozott!

Hogy választottalak

S szivben foglaltalak,

Ki illy kint hozott!

Mint szélvész közt habzik ártatlan bárka,

Mint sok lép s tőr között szegény madarka,

Ugy vagyok s habozom,

Csak magam’ okozom,

Hogy ezt szenvedem;

Másra már nem vetek,

S éppen nem nevetek,

Mert ezt kesergem.

Azt gondoltam, hited erős, mint kőszál,

Tántorithatatlanúl, mint erős tölgy áll,

Nem hajlik szelektűl,

Nem fél veszélektűl,

S annál erőssebb;

Egyenlő mértéke,

És minden értéke,

S még hivségesebb.

De megcsalt reményem, hamis napfényem,

Beborult napfényem, nincs már reményem,

Annyi kegyes szóknak,

Ezer édes csóknak,

Illyen érdeme,

Sok szives jeleknek

S szerelemjegyeknek

Illy bére s neme!

Én légyek az példa, ámbár példátlan,

Tudod, hogy ezekre vagyok méltatlan,

Tudod, de tagadod,

Mert azt nem akarod,

Kit az igaz sziv!

Tudod istentelen,

De hogy vagy hitetlen,

Átkoz minden hiv.