CVII. ZSOLTÁR

Dicsérjétek az Urat,

Mert nagy ő jóvolta,

És örökké megmarad

Az ő nagy irgalma.

Azkik megváltattak

Őáltala kegyessen

Kíntól megtartattak,

Őtet dicsérjék híven.

Kiket ő támadatról

És napenyészetről,

Dél felől és északról

Bégyűjte sok földről.

Kik az szörnyű pusztán

Idestova búdostak,

Semmi várost ottan

Lakásra nem találtak.

Holott nékik nem vala

Ételek, italok,

Kin lelkek elbággyada,

Nagy bú szálla rájok,

Ez ő ínségekben

Istenhez kiáltának,

Kitől nagy kegyessen

Megszabadítatának.

És igaz úton őket

Nagy szépen hordozá,

Holott lelnének helyet,

Városra juttatá,

Ezek hát víg szívvel

Az Úr Istent dicsérjék,

Minden népnek széllel

Nagy csudáit beszéljék.

Hogy az szomjú lelkeket

Megitatá vízzel,

És mind az éhezőket

Bétölté étellel.

Kik az nagy setétben

Fogságban hevertenek,

Halálos ínségben

Nagy vasakot viseltek.

Mert az Isten igéjét

Ők meg nem gondolák,

És az ő jó tanácsit

Megveték, csúfolák:

Kiért ők keményön

Megostoroztatának,

Segedelmek nem lőn,

Midőn így kínlódnának.

De hogy ő szükségekben

Kiálták az Urat,

Megmenté őket menten,

Viselvén gondjokat.

Ő nagy hatalmából

Fölbontá kötelöket,

Halál árnyékából

El-kibocsátá őket.

Áldják ezek az Istent,

Dicsérjék kegyelmit,

Minden nép közt naponként

Hirdessék csudáit.

Ő töri föl menten

Az erős érckapukat,

Eltöri nagy könnyen

Az ő nagy vaszárjokat.

Az bolondok kínlódnak

Az ő bűnök miát,

Az Isten haragjának

Érzik bennök sullyát,

Sem étel, sem ital

Nem kell semmire nékik

Mert az szörnyű halál

Szemek előtt forgódik.

Mihelt ők kiáltának

Az kegyes Istenhez,

Tőle megtartatának,

Nékik lőn kegyelmes.

Mihelt ő egy szót szól,

Megjobból az erőtlen,

Az beteg meggyógyól,

Mert megmenti az Isten.

Áldják ezek az Istent,

Dicsérjék kegyelmit,

Minden nép közt óránként

Hirdessék csudáit.

Istennek szívekből

Áldozzanak hívséggel,

Csudatételiről

Énekeljenek széjjel.

Kik az hajókon járnak

Az széles tengeren,

Nagy veszélben forganak

Kereskedést űzvén,

Azok értik dolgát,

És nagy hatalmát látják

Számtalan csudáját

Az mélységről gondolják.

Hogyha ő az szélnek szól,

Megindól legottan,

Nagy hirtelen fölzúdól

S’ habokat széllelhány,

Mellyek fölütköznek,

És az eget verdesik,

Ismétlen ledőlnek,

Rettegnek, azkik nézik.

Széjjel úgy tántorganak,

Mint egy részeg ember,

Semmihez nem kaphatnak,

Mert széles az tenger.

De ha ez veszélben

Az Istenhez kiáltnak,

Megmenti kegyessen,

Hogy el ne buruljanak.

Jó időt támaszt ismét,

Az tengert enyhéti,

Az fölemelt hab vizét

Szépen lefekteti.

Ott igen örvendnek

Az tenger csendességén,

Ha az partra érnek,

Azkit kívántak szintén.

Áldják ezek az Istent,

Dicsérjék kegyelmit,

Minden nép közt naponként

Hirdessék csudáit,

És dicsérjék őtet

Az gyülekezetekben,

Magasztalják nevét

Az vének seregében.

Ő az folyóvizeket

Szintén kiszárasztja,

Az csurgó kútfejeket

Szárazra fordítja.

Az gyümölcsös földet

Meddő parlaggá tészi,

Mert itt sok bűnöket

Töttek, és azt bünteti.

Essőkkel nedveséti

Az száraz földeket,

Folyással ékeséti

Az sovány helyeket.

És ez illy földeket

Adja éhező népnek:

Hogy itt lakóhelyet

És várost építsenek,

Kik ez földet bévetik

És szőlőt ültetnek,

És szép fű nevekedik

Hasznokra az népnek.

És őket megáldja,

Hogy szaporodhassanak,

És fogyatkozása

Ne legyen az csordáknak.

De elfogynak ismétlen

És sanyargattatnak,

Elnyomatnak szertelen

És szorongattatnak.

Az fejedelmeket

Megvetöttekké tészi,

Az pusztában őket

Út nélkül széllelviszi.

Kegyesen fölemeli

Ő az nyomorultat,

Cselédit kiterjeszti,

Mint az sereg nyájat.

Az jók, kik ezt látják,

Örvendez az ő szívek

De szájokat dugják,

Azkik hamissan élnek.

Azkinek esze vagyon,

Megnézze ezeket,

És meglátja jó módon

Az Isten kegyelmét.