CVIII. AZ AZ IGAZ KEGYES...

Az az igaz kegyes

Ki egy szivtűl jegyes,

Más- s többhöz nem hajlandó;

Csak egy sebtűl véres,

S több másnak nem béres,

Mint kőszál olly állandó;

Egytűl érzi baját

S szöpögeti jaját,

S egytűl nem változandó.

Ámbár ezer módja,

Légyen többtűl zsoldja

Minden kincsét megveti;

Semmi hizelkedés,

Furcsa elmélkedés

Szivét el nem hiteti;

Milliom reménység

S szivárvány tündérség

Hivségét nem temeti.

Kihányja az orbáncz,

S itélteti zománcz

Az hamis sziv lárváját;

Bár titkon él kényre,

Kijön az napfényre,

Szégyenli hamisságát (v. álnokságát);

Mindenekhez borúl,

S habokra is szorúl,

Kesergi szív vakságát.

Már későn keserge,

Az melly tinó kerge

Hogy mindennek néki megy,

Soha meg nem őszűl,

Teljessen (v. egészlen) megbőszűl,

Mindegy néki völgy és hegy;

Szintén az bőszült sziv!

Mert bent (v. Benne) az kerge nyiv,

Néki ezer olly, mint egy.

De ki egynek rabja

Nem fél; ezer habja

Ezreknek tántorétsa;

Bátor szívbárkája,

Bátor vitorlája,

Nem fél, szélvész borítsa;

Nem fél az egektűl,

Napfény- s fellegektűl,

Ha örvényben (v. veszélyre) szorétsa.

Láttam én egy szivet,

Ki egy szivet hivet

Sok hittel meg csábétott;

Tudom, s jól ismérem,

Bár néki szemérem,

Hogy pribékül hódétott;

Megkinzott, megvetett,

Rászedett s nevetett,

Még másokhoz hódétott.

De szájában ize,

Reám sandalon níze,

(Látja v.) Érzi már most mit szenved;

Tömjénynyel szentelne,

Hegyeket emelne,

Tudja kiért, mért eped:

De későn isméri,

Végbúcsuját éri,

Bár majd (v. most) szive megreped!