CXIII. TESTEM, LELKEM MÁR MEGUNT...

Testem, lelkem már megunt

Annyi sziv, szem hozzád sunt;

Mivel benned nincs jó lélek,

Valahova csak szemlélek,

Távozzál maskaráddal,

Ezer szines lárváddal.

Azt gondolod, csak semmi,

Sőt még azt, hogy valami,

Kezeidet ha szorétják,

Tagadom, ha megcsókolják,

Vállaidat ölelik

S készségedet igy lelik.

Az többeket tagadod,

S bagatella, azt mondod,

Nem tartod illetleneknek

S bagatellák neveztetnek,

Böcsülettel történtek; -

Átkozott illy mentségek!

Sőt ha valaki itél,

Átkozott hogy ha beszél;

Ha pribékséged nem tartja,

S veled nincsen akaratja,

Az jó végét nem éri,

De az Isten megveri.

Minden dolgod csempesség,

Gazságodban nincsen vég,

Akár magad’ mikép mented,

De magad mindenhez fented, -

Melly eb minden nyulra megy,

Egyet sem fog, nem lesz egy!

Szemeidet lehunyod,

És orczádat lesunyod;

Hogy apácza vagy, gondolják,

Szeplőtelen hittel tartják:

De megcsalt hiv reményem,

Kétségtelen piczinyem

(vagy: napfényem).

Egeket csak kövezzed,

S mint kőszál ne könyvezzed;

Eljön az keserves üdő

És az siralmas jövendő,

Magadat megátkozod:

De igy helyre nem hozod!

Hogyha más valamit mond,

Előtted legkissebb gond,

Mert büszke vagy, mint az páva,

Én pediglen, igaz gyáva, -

Bizd el magad igy élnyi,

Szégyent akarsz vallanyi?

Semmi dolgod, - szokásom,

És utólsó gyónásom:

Módid, látom, volt ezelőtt,

Minden szivért hogy hideg lölt; -

Soha sem volt humorom,

Sem pediglen szokásom!