CXLI. VAN EGY, KINEK NEVE NINCS, DE MÉGIS KEGYES...

Van egy, kinek neve nincs, de mégis kegyes,

Hibátlan szépséggel s érdemekkel jegyes,

Hizelkedik neki sok bolond és legyes,

Nem kell ennek gyönge, ki nem erős s szegyes.

Nem mondom: boszorkány, nincsen babonája,

Egy szabad sziv mégis reá tekint: rabja;

Ritka természetnek ebben a munkája,

Istenasszonyoknak van ilyen csodája v. formája.

Mosdatlan pár kláris két fekete szeme,

Napkeleti gyöngyház mellének pár neme,

Sok ezernek nála nincs semmi teteme,

Becs és vétek nála senkinek érdeme.

Nem mondhatom mégis, hogy épen senkinek;

Ez mese, de mégis találd ki, hogy kinek?

Változtatnak egy szít sok szivárvány szinek,

Kiteszik a fehér zászlót valakinek.

Nincs most becsülete az öreg napoknak,

Honnét van bölcs tanács, okosság azoknak,

Hanem csak a délczeg, korhely pajkosoknak,

Nem igazmondóknak, csak a hazugoknak.

Van ebben szem, van száj, van termet és jóság,

Kegyesség, szelidség és vas állandóság,

Czukornál édesebb nyelv, szó és nyájasság, -

Ez nem hízelkedés, mert csupa valóság.

Nincsen ebben kétszín, nincs tökéletlenség,

Nincs epe, nincs méreg, nincs festék, csak épség;

Hibátlan szivében nincs gyilkos pribékség,

Nincs egy szikra kétség, tiszta hív reménység!

Vajon ha vallhatja ezt ki ismeretlen,

Mit szóljon ismerős, kihez nem kedvetlen,

Ki próbálta szivét, humorját szüntelen, -

Bánja, volt valaha ehhez érdemetlen. - - -