CXLII. S MI HASZNA HA VOLNA TÉTOVÁZÓ ÁLOM...

S mi haszna ha volna tétovázó álom,

Ha csendességemet sehol sem találom;

Nincsen egy-rendében legkisebb hajszálom,

Sok forgolódásban fáj mind a két vállom.

Nyughatatlankodom mind a két oldalra,

Most jobbra fordulok, most pediglen balra,

Hol karéról fekszem, most ütközöm falra,

Bármerre fordulok, fordulok csak jajra.

Hogy már aluszom is, magamat tétetem, (szememet hitetem)

Morpheus mákjával magamat étetem,

És hogy már aluszom, magamat tétetem,

Befödöm szememet s azzal kényszerítem.

De nincs nyughatatlan szivnek nyugodalma,

Mert nincsen bérének béressen jutalma,

Sok bánkódásinak ezer sokadalma,

Ámbár kivül piros, belül férges alma.

Mindenfelé vetem kezem s lábaimat,

Keresem nyugalmát, bágyadt tagjaimat,

Majd ide, majd oda fáradt tagjaimat,

És nem is panaszló néma szavaimat.

Ilyen az idő is, ilyen a szerelem,

Ilyen az időtől vett ezer gyötrelem!

Még Salamon sem volt ezektől mentelen,

Engem se csodáljon senki is képtelen.

Megvallom, hogy én is voltam szerelmetes,

Sok ezrek közt én is egy-egy kellemetes,

Nem tagadom azt is, hogy voltam tetszetes,

S revancsló szivekre én is figyelmetes.

Sok nagy, sok kicsiny volt, a kiket szerettem,

Szivemnek zabláját nekik eresztettem;

Ellenben sokaktól meg is menekedtem,

Én tudom s ők tudják, miként vezérlettem.

De még is akadtam egy olyan piczinyre (valakire)

A ki is akadott bennem olyan ínre,

Hogy nincsen szivárvány benne semmi színre,

Most is kihez szivem vonz ilyen kicsinyre (valamentire).

De kicsiny Cupido, mégis nagy ereje,

Nincsen oly monarcha, a ki fér melléje,

Megkisérti aztat, bár tündér a feje,

S Venus emlőiből folyt szájába teje.

Szerelem gyümölcse a nyughatatlanság,

És kedves is ennél. Daró (?) álmatlanság,

Ellensége ennek a vigyázatlanság.

S egy pár igaz szivnek az állhatatlanság.

Mivel két sziv egy lesz, nem szereti párja,

Nehéz ösvényének hol pora, hol sárja;

Csak a fátumoktól történetét várja,

Nincsen rakonczája, törvénye, határja.

Csoda dolog bizony, ki jól meggondolja,

A szerelem dolga, s bölcsen megfontolja,

És aztat hegyesen szivében pontolja

És e sajtolóba pár szivet srófolja.

De ha megérdemli, könnyű ezt szenvedni,

Egymás érdemiért kinlódni s szenvedni,

Fázni és izzadni, éhezni, epedni,

Még a gályákon is örömmel evezni.

Oh, mely gyöngy dolog az, a ki egymást érti,

És egymás szivének egyszer megismérti,

Egynek ha sebe van, másikát is sérti,

Habár egy’ pillant is, más már reá érti.

Egész új teremtés: két szivnek egy lenni,

S bár távol vannak is, mint egy czélra menni,

Gondolatot egyet s fohászkodást tenni,

El nem hagyni soha egymást s felejteni.

Úgy hogyha egy jajgat, a más is kinlódik,

Távol lévén: mint van? hogy van? is aggódik,

Hol van, kivel vagyon, törődik, bánkódik,

Vele nem örülhet, azon szomorkodik.

Ha tövist hoz ennek, másnak is rózsája,

Egy értelmet, egy szót mond kettőnek szája,

Ennek is ottan fájt, a hol másnak fája,

Ez a szerelemnek capella-próbája.

De meg kell gondolni, ki az érdemlője,

Ki volt oly érdemes anyának emlője,

Ily szülöttet szülni kinek nincs szeplője,

Mint Penelopenak ártatlan szövője.

Nem közönséges ágy, kiben ez született,

Becses, bölcs bölcső volt, a kibe tétetett,

Ambrózia, a kit szopott s neveltetett,

S Lucina csillagja neki fényeskedett.

Személyét rajzoljam? Apelles nem vagyok, -

Mert tulajdonsági benne igen nagyok.

Nem emberi munka, azért alább hagyok:

Arany a partban is, fényesek angyalok.

Először felveszem, mily ritka személye,

S mit szenvedni tőle én szivemnek mélye,

Kicsoda, ki ilyen éltét soká élje,

És hogy desperatus ne légyen, azt vélje - - -