CXLII. ZSOLTÁR

Én az Úrhoz fölkiálték,

Kiáltván néki könyörgék,

Jelentvén én panaszimat,

Megbeszéllém nyavalyámat.

Ha szorongattatik lelkem,

Te utat mutatsz énnékem,

Módot találsz, azmelly által

Megszabadulok jó móddal.

Utamra tőrt mernek hánni,

Azmellyen én szoktam járni,

Tekintek széllel mellőlem,

De senki nem esmer engem.

Bézárlattak utak, ajtók,

Egyfelé sem szaladhatok,

És ez illyen ínségemben

Senki nincsen, ki segítsen.

Tehozzád kiálték, Uram,

Mondván: te vagy bizodalmam,

És egyedül reménségem

Ez földön csak te vagy nékem.

Halld meg az én imádságom,

Mert igen sanyargattatom,

Ments meg ellenségim ellen,

Mert erősbek, hogynem mint én.

Vedd ki fogságból lelkemet,

Hogy dicsérjem szent nevedet,

Ha jól téssz velem, az hívek

Ottan engem környülvesznek.