CXLIII. MÁR SZABADON PÁRTOLJ...

Már szabadon pártolj, többet én rám ne vess,

Nem gondolok, akár gyűlölj, akár szeress,

Mindegy már énnékem bár könyezzél s nevess,

Mivel szines szíved belől álnok s eves.

Régen megmondottam, hogy szabadon mehetsz,

S a hol kényed s kedved, ottan bizvást lehetsz.

Hozzád tartozóknak látogatást tehetsz,

És azoktól minden jobb tanácsot vehetsz.

Hogy én ellenzettem, csak aztat sajnálom,

Mások azt gondolták, és nagyon csodálom;

De ilyen pletykáknak még boszúját állom,

S hogy ártatlan vagyok, nekik megpróbálom.

Tudod, én nem egyszer, hogy ösztönöztelek,

És most nehezteltem, most pedig kértelek,

Sőt bizonyos napon el is rendeltelek,

Szived vitorláját hogy vezérljék szelek.

Alkalmatosságom nem egyszer készen várt,

S tegnap is kértelek, hagy el egyszer Fel-Bárt,

Hogy ittléteddel magadnak ne tégy kárt,

Férjhez menésedre ne csukj örökös zárt.

Mivel úgyis sokat utánad irkáltak,

Goromba igékkel hivattak s firkáltak,

Sokféle kémek is nem egyszer czirkáltak,

Mint jól letett rosszat büdösen piszkáltak.

Sőt útitársat is tenéked kerestem,

Mikor fogsz búcsúzni, a pillantást lestem,

Mert bizony megvallom, megunt lelkem s testem,

Ily soká, azt bánom, mint egy bakot nyestem.

Ne gondold, hogy reád azért is szorúltam,

Mert hogy elmégy, tudod, hogy kihez borúltam,

És hol szépen szóltam, hol dúltam és fúltam,

S eddig hogy nem történt, epével ájultam.

Ne tagadd, hogy hányszor volt neked ordered,

Hányszor volt befogva és készen szekered,

Hogy más udvarban is keressed kenyered,

Úgyis a dologban fel nem tör tenyered.

Szinre is nem egyszer, ezerszer készültél,

Mivel hirtelen vagy, hol hültél, hol fültél;

De magadban szálltál, megint felderültél,

S megbánt álnoksággal minket megkerültél.

Egyfelől, jól láttam, szorgosan készültél

S minden portékáddal a ládádba gyültél,

S mintha már mennél is, sok affectust szültél,

S mint egy hív búcsúzó, könyezve eldültél.

Alattomban mégis ravaszsággal éltél,

Engem hogy megszánnak, mert mindenkor féltél;

Azért alattomban sandalva könyeztél,

És hogy végső órád, mindenkoron féltél.

Nincsen elég tollam, hogy aztat leírja,

Nincs annyi papiros, hogy magán elbírja,

Sem annyi zokogás, más szeme kisírja,

Sem minden kenésnek nincsen annyi írja.

Nincs haszna, már látván, hogy mennyit könyeztél,

Könyhullatásidban majd mintegy eveztél,

Hogy el ne hagyjalak, a mennyit neveztél,

Leborulásoddal magadhoz szegeztél.

Minden mentségidet akkor elő vetted,

Minden óhajtásid egy fűzérbe szedted,

És holt-elevennek magadat úgy tetted,

Csak egy két napig is, hogy légyen még, tetted.

Egyfelől mint harmat, könyekkel hintettél,

Más felől a földre s egekre intettél,

Hogy engemet soha, sohasem szinlettél,

És hogy nekem soha semmi színt nem tettél.

Minden vétkeidet törekedve bántad,

S gondolatodat is vámom alá hánytad,

Valamint kettőnk közt, azt másokra hánytad,

Úgy szintén nyilván is azt szemekre hánytad.

Mostan hogy miattam téged megitélnek,

És hogy hatszáz félét személyedről vélnek,

S értem másokbélid hogy akarni félnek,

Azért szerencsédtől téged megkimélnek.

Most hogy udvaromhoz régen hozzászoktál,

Ha elmégy, gondolják, hogy valamit loptál,

Vagy pedig valahogy titkos kérget szoptál

S minden grácziából egészen kikoptál.

Vagy hogy már háromszor hogy el kellett menned,

Most pedig negyedszer nálunk nélkül lenned,

Nagy oknak kell lenni, hogy eztet kell tenned,

Ily szívtelenséggel végbucsúdat venned! - -