CXLVI. ZSOLTÁR

Áldjad, én lelkem, az Urat,

Hirdessed dicséretét,

Az Istennek adok hálát,

Valamig engem éltet,

Én az Úrnak éneklek

Mindaddig, míglen élek.

Ne legyen bizodalmatok

Földi fejedelmekben,

Egy emberben se bízzatok,

Kiben segétség nincsen:

Mihelt lelke kimegyen,

Menten hamuvá leszen:

Minden dolga és szándéka

Elvész azon nap véle,

Bódog, azkinek ótalma

Az Jákobnak Istene:

Azkinek mindenekben

Reménsége az Isten:

Azki mind mennyet és földet

És az tengert teremté,

És ezekben mindeneket

Nagy hatalmával szerze,

Igazsága s’ hivsége

Megmarad mindörökké.

Azkik méltatlan szenvednek,

Megmenti az jó Isten,

Az nyomorult éhezőknek,

Ő eledelt ád bőven,

Az foglyokat kihozza,

Rabságból kioldozza.

És az világtalanoknak

Megnyitja ő szemeket,

Azkik dőlőfélben vadnak,

Meggyámolítja őket:

Az igazakat híven,

Szereti az Úr Isten.

Veszedelmében megmenti

Az nyavalyás jövevént,

Az árvákot megsegéti,

Kegyessen rájok teként.

Az sérelmes özvegyek

Tőle megenyhítetnek.

Az hitleneket megrontja,

Ösvényöket elvesztvén,

De megáll az ő országa

Most és minden időben,

Óh, Sion, az te Urad

Mindörökké megmarad.