CXV. SOKAN VADNAK, KIK SIRNAK...

Sokan vadnak, kik sirnak,

Hogy kénokkal nem birnak;

Könnyebb szivek, ha keservit

Csöpögeti, titkos mérgét:

De jaj a ki szenved ként,

Mégis ugyan mutat szént!

Oh kifajult a szivem!

Nem érzi önnön ügyem’,

Mások mondják, jaj életem!

Magammal azt elhitetem:

Mert látom, ők mint élnek,

S felőlem mint étélnek.

Fáj, de már nem sirhatok,

Hanem fohászkodhatok,

Hogy ki oka gyötrelmimnek,

Vegye mássát keservimnek,

Éljen, de kinok között,

Kikre engem kötözött.

Igy ha néha könyvezek,

Nem egyéb könyvek ezek,

Hanem midőn tusakodok,

Gondjaimban megizzadok,

A verejték képemet

Elborítja, szememet.

Az halált is szenvedhet,

Ki kínok közt igy türhet,

Mert az száraz, titkos jajok

Szoktak lenni kettős bajok:

Könnyebb az sziv, ha sirhat,

Vagy magárul igy írhat.

Tündérpróba életem,

Mellybül azt remélhetem,

Hogy azt a sok kénok után

Jutalmazni fogja nyomtán

Az ur, ki megalázza,

Végre megkoronázza!