CXXIV. JÓL TUDOD, KINCSEM...

Jól tudod, kincsem,

Minap hogy estem

Én véled szép ismeretségben,

Hogy szívem sértve

Van, de elröjtve

A te kegyességedben.

Adtam én azt néked nyilván tudtodra

Számot tartván a te fogadásaidra,

Melyet vártam én vigasztalásaimra,

De mindeddig hallasztva.

Jusson eszedben,

Beszédjeidben

Miket szóltál jelenlétemben;

Hogy árva sorsod

És jászos voltod

Gyámolát te nem tudod.

Hogy ha tetszik a szép személednek,

Kész gyámola szívem a te szívednek

Ád az Isten áldást mind a kettőnknek,

És élhetünk Istennek.

Azért reményem

Egyetlen egyem,

Tekints kérlek, szívem fájdalmit;

Kegyesen gyógyítsd,

De meg ne újjítsd

Annak az ő sebeit.

Mert ég érted szívem miulta ismér,

És ha tőled kegyes választot nem nyér,

Nem frissíthet rajtam akármely nagy dér,

Kegyetlen ájulás ér.