CXXVI. BÁR GONDOLOD ÉS TAGADOD...

Bár gondolod

És tagadod,

Hogy én sohasem szerettelek,

Hogy titkosan

És okosan

Tűrtem, nem kedveltelek:

Rosszra ne véld,

Jóra itéld;

Az nagyobb kín,

Ha titkos szín.

Most is bágyadok, lankadok,

Elolvadok!

Ah úgy bánom,

Ha kivánom,

Hogy jaj! más szívet szeressél;

De megbánod

És megszánod,

Hahogy híved éri veszély.

Kit átkoztál?

Mit fogadtál?

Tőled nem vál

Élet halál;

Engem így próbáltál, vexáltál

S confundáltál.

Csak kérkedjél

S dicsekedjél,

Van ezer rabja szivednek;

Nem kisértlek,

Úgy is értlek:

Nincs már érdeme hívednek;

Mégis borul

Hozzád hódul,

Meglángozik,

És áldozik

Igaz szivének,

S hív reménye.

Szép volt Dido,

De Cupido

Egyért egy szívét sértette,

Egyért epedt

És szenvedett,

Mert többét nem, nem szerette.

Ne légy többnek,

És csak egynek

Szív kegyese

S hív jegyese,

Édese s egyes kedvese,

Szerelmese.

A vér nem víz,

Benned van íz,

Ki még érettem él és ég;

Van még oly ér,

Kiben csöpp vér,

Ki pulsusodban ver már rég:

Ha pedig nincs,

Egy csöpp vér sincs,

S így bánsz vélem,

Úgy ételem

Lesz az egekben igazság, irgalmasság

És boszúság.

Ki ez légyen,

Ámbár szégyen,

Hogy nekie kell ezt írnom,

Már nincs neve,

Mert nincs heve;

Igy kell könyeznem és sírnom.

Én mindenre,

Tűz és vízre

Vagyok készen;

Bármi lészen,

Bízom magamat szívedre

S nagy hitedre!