CXXVII. MI HASZNA CSODÁLOM...

Mi haszna csodálom,

Hogy nincs édes álom

Nyughatatlan szivemben!

Mert attól megválom,

A kiért sajnálom,

Hogy voltam hív hitemben,

Meg kell ennek lenni,

Nem lehet mást tenni,

Bár hét tőrt üt lelkemben!

Ezt megjövendöltem,

Még mikor szenteltem

Legelsőbben szivének:

Gyilkos végét éri,

S ily gyász lészen béri

Ily páratlan hivének.

De nem gondolt véle,

Nem rettent, nem féle;

Ösztönt adott kedvének.

Ütött már az óra

Azon bucsúszóra,

Ki parancsol távozni.

Valamennyi perczent

Talál engem ébrent,

Tőlem el fog pártolni.

Legkisebb minuta

Serkent, a mióta

E pillantást kell érni.

A ki szót nem fogad,

Lép- s horogra akad,

Rabságát kell szenvedni;

A ki engedetlen,

Bánik kiméletlen,

Természetét kell tűrni;

Ki vesztésnek oka,

Fejszének a foka

Ha tér, megelégedni!

Ki itt hizelkedik,

Ottan incselkedik,

Szive annak álnokság!

Itt eretnekséget

Kohol, s ott szentséget

Káros ájtatosság;

Ki ég minden lángra,

Nem gondol a rángra,

Hevessége csak hívság!

Miként veted ágyad,

Szerelem úgy bágyad,

És úgy lészen nyugalma.

Nem mind azé, ki szebb,

De jó erkölcsösebb,

Azé az aranyalma.

Ki magában bízik

És méreggel hízik,

Méreg annak jutalma!