CXXX. ÁMBÁR TŐLEM ELMENT...

Ámbár tőlem elment,

Mégis szivem nem ment,

Érzem titkos sebeim.

Mivel távolléte

S velem sok jótéte

Ujítja gyötrelmeim;

Soha ki nem véte

Ruházott szépére,

Lángban hagyta tüzeim.

Isten hagyott árván!

Szíve lett kő-márvány

Tőlem csak eltávozott;

Vérfolyó szemeim,

Árvíz sok könyeim

Nem használtak, bucsúzott;

Szívére nem vette,

Aczél teremtette!

Maga elment, itt hagyott.

Mind, mind csak igérte

Meg az üdőt érte,

Hogy ütött végső óra,

Szóval édesgetett,

Bízvást reméltetett;

Rózsám vált csak kóróra.

Eleven sírt ásott

(Erkölcse),

megvásott,

Nagy hite

Temetett koporsóra.

Hitem volt hitének,

Frigyetlen szivének,

Nem gondoltam, hogy megcsal.

Köteles volt s lánczos,

De hamis zománczos,

Sorsom nem jobb, csak mint bal;

Hasztalan áldozom,

Mivel csak habozom,

Még mint hal horgot is fal.

Hagyján, ha itt hagya!

Benőtt feje-agya,

Bizony, bizony megbánja;

Még még eszére tér,

Pulsusban oly vér vér,

Tett szándékát megszánja;

Ezer szív-inségim,

Édes, szép kérésim

Forgó szélnek nem hányja!

Ki megveti társát

És elbízza magát,

Szégyent szokott vallani;

Ki mint tinó kerge

Senkinek keserge,

Nem nem tud tanácsolni:

Mindennek neki megy,

Nem nézi völgy vagy hegy,

Kárával észretérni.

Rólam példát végyen

Talán nem lesz szégyen,

Hogy ha még szívébe száll;

Maga magát intse,

S sorsomat tekintse:

Csordulóban könyem áll!

Érte mit szenvedtem,

Hányszor elszenvedtem,

Soká, ha tőlem nem vál! ...