CXXXII. BÚSULT SZÍVEM ÉRETTED...

Búsult szívem éretted,

Hogy nem lehet melletted,

Tőled távol lakása,

Bizony nagy búm forrása,

Elmém csak változása.

Nincs elmém nyugodalma,

Mert szerelmed hatalma

Minden tagját ellepte,

Erősen megkötözte,

Gyötrelemmel befödte.

Hol vannak most tréfáim,

Hol most nyájas szavaim?

Eltűnt öröm s vidámság,

Eljött nagy nyomorúság,

Gyakor nyughatatlanság.

Békességes álmom nincs,

Mert távol van drága kincs;

Félek: el ne lopassék,

Máshoz ne keríttessék,

Szívem meg ne fosztassék.

Mit kell tennem hát róla,

Hogy ez forduljon jóra,

Sok nyughatatlanságom

Lehessen vidámságom

És ne szomorúságom.

Futok kegyességedhez,

Térdet hajtok szívedhez,

Ott kegyelmet koldulok,

Szintén szivvel hódulok,

Oly nyertesen fordulok.

Tudom, hogy nem változó,

Máshoz most sem csapdozó,

Tovább is lesz állandó,

Igaz szívhez hajlandó,

Hívségben nem romlandó.

Melyet mihelyt megértem,

Már minden búm felejtem,

Véghez munkám boldogság,

Fáradság és mulatság,

Nagy nyereség fáradság.