CXXXII. ZSOLTÁR

Emlékezzél meg, Úr Isten,

Dávidról és ínségéről,

Ki néked megesküdt szívből,

És fogadást tött hivségben

Az Úrnak, kit Jákob tisztöl.

Ezt (úgymond) én fölfogadom,

Hogy bé nem megyek házamban,

Sem le nem fekszem ágyamban,

Szemeimet bé sem hunyom,

Minden álmom hátrahagyván:

Nyugalmam addig nem leszen,

Míglen helyet nem keresek

Az Jákob nagy Istenének,

Holott sátort szerzek szépen,

Hol dicsősége lakozzék.

Imé, ezt nyilván hallottuk,

Hogy az Efratához néked

Kiváltképpen vagyon kedved,

Az helyet mi megtaláltuk

Az mezőn az erdő mellett.

Mi fölmegyünk ez szent helyre

És te zsámolyszéked előtt

Meghajtjuk az mi térdünköt,

Uram, kelj fel, jöjj el ide,

Erőd ládájával egyött.

Igazságnak ruháiban

Papjaid fölöltözzenek,

Engedj örömet szentidnek,

Kenöttidet tartsd meg bátran,

Az Dávid néked kellessék.

Az Dávidnak az Úr Isten

Megesküdt mint szolgájának,

És ő bízvást hihet annak:

Ím, az te nemzetedből én

Székedre királt állatok.

És osztán az te gyermekid

Megtartják én kötésemet

És bizonságtételimet,

És örökké az te széked

Megülik mint örökjöket.

Mert az Siont az Úr Isten

Választá lakóhelyének,

Mondván, ez hely kell kedvemnek,

Itt lakom minden időben,

Ez helye csendességemnek.

Én őket megelégítem,

Kenyért adok az szegénnek,

Ruhájában idvösségnek

Papjait fölöltöztetem,

Örömök lesz az híveknek.

Fölnevelem én egy szarvát

Az én szolgámnak, Dávidnak,

Kit én fölkentem magamnak,

Fölkészítöttem lámpását,

Hogy lássa világát annak.

De viszont ő ellenségét

Öltöztetem nagy szégyenben,

Midőn az koronát fején

Meglátják és dicsőségét,

Hogy megvirágzik ékessen.