CXXXIII. AH! ÁTKOZOTT SZINES SZÍV...

Ah! átkozott szines szív!

Ki nem voltál igaz, hív,

Édesgettél, hódítottál,

Hívségedet ajánlottál,

Hogy lészsz hivem állandó

Soha máshoz hajlandó.

Mért élsz hát ravaszsággal,

S tele vagy hamissággal,

Minden dolgod, mert csalárdság

Szó, tekintet csak álnokság;

Kár: személyed nemes vér,

De nincs benned igaz ér!

Azt hogy eddig szenvedtem,

Mert igazán szerettem;

Remélgettem, magadba szállsz,

Ártatlanságomban megszánsz,

Látván, épen semmiért

Epedek csak kedvedért.

De látom, nincs mód benne,

Szíved hozzám hív lenne;

Látod könyeim, mint hullnak,

Nagy fájdalmim is újulnak;

Vagy pogány s nem könyörülsz,

Sőt inkább annak örülsz.

Én hát már nem szenvedek,

Ingyen már nem epedek;

Tudom, mért vagy oly kegyetlen,

Annak oka csak egyetlen,

Legyen azért végső szó:

Gyilkos lélek, adio!