CXXXVII ZSOLTÁR

Babilonnak vizeinél sírton sírván

Búban ültünk, kesergettünk Sion sírján.

Ránk lehajlott a szomorú fűzfa ága,

Hegedünket függesztettük sírva rája.

Énekszóra, víg danára nógattak ott:

Hej, a Sion énekiből daloljatok!

Hogy? idegen földön az Ur énekeit?

Hogy lehetne azokat elzengeni itt!

Óh, ha rólad Jeruzsálem felejtkezem,

Feledkezzék el rólam az én jobb kezem.

Ínyemhez a nyelvem üszke leragadjon.

Hogyha nem lesz Jeruzsálem már vigaszom.

Uram, Uram, emlékezz meg az Edomról,

Mit kiáltott Jeruzsálem romlásakor!

Bőszült szavuk felszállott a magas égig:

Duljátok csak, duljátok fel ma fenékig!

Babilonnak lánya, óh te elveszendő,

Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő:

Áldott legyen, ki megfizet gaztettedért,

Mint te nékünk, ád tenéked érette bért,

Áldott legyen, ki megragad s vágja szived

Ki sziklához paskolja a kisdedidet.