CXXXVII. ZSOLTÁR

Hogy az babiloni vizeknél ültünk,

Ott mi nagy siralomban kesergettünk;

Az szent Sionról megemlékezvén,

Kinél gyönyörűségesb hely nincsen.

Az nagy búnak és bánatnak miatta,

Hegedűnket függesztettük fűzfákra.

Azkik minket fogva tartottak, kértek,

Hogy valamit hegedülnénk nékiek,

És mondanánk sioni éneket,

Felelvén mondtuk: Miképpen lehet?

Hogy dicsérhetnénk az Úr Istent vígan

Énekelvén ez idegen országban.

Imé, néked én azt nyilván felelem,

Hogy hegedülésemet elfelejtem

Előbb, hogynem az Jeruzsálemet,

Míg ez fogságban tartnak engemet,

Bár ínyemhez ragadjon az én nyelvem,

Ha Jeruzsálemre nem ohajt szívem.

Az Edóm fiairól emlékezzél,

És nékiek, Uram, azt ne engedd el,

Azmit ők akkoron kiáltottak,

Midőn Jeruzsálemet rontották;

Fosszad, fosszad Jeruzsálemnek népét,

Földre lerontsad minden épületét!

Te, Babilonnak leánya, meghiggyed,

Hogy végre porhamuvá kell lenned,

Bódog az, ki tenéked ez dolgot

Megfizeti ez méltatlanságot,

Ki öledből gyermekidet kirántja

És az erős kősziklához paskolja.