Czindery sírja felett

Kedves test! hát itt szemléllek

A holtak között, -

Belőled ama nagy lélek

Már kikőltözött, -

A keskeny emberformába

Minthogy meg nem fért:

Eredeti hazájába

Innen visszatért.

Tőle megfosztattunk,

Csak sírni maradtunk.

Óh halál!

Hogy valál

Ilyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát

Élni méltó volt,

Alig élte ifjúságát,

Véletlen megholt.

Életének tavaszára

Alig juthatott,

A jó lelkek fájdalmára

Elragadtatott.

Engemet s árváját,

Barátit, hazáját,

Íly korán,

Szaporán

Bánatra hagyá.

Lehet-é szívnek keserve

Oly, mint az enyim,

Midőn itt látom heverve

Kedves Czinderym?

Nevem nem Mária lészen,

Hanem Mára már,

Mert keservvel folyt egészen

Nékem e pohár.

Elfelejthetetlen,

Szerelmes, egyetlen

S hív pár volt,

Kit e bolt

Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását

Égig emelem;

De szívem vígasztalását

Sehol nem lelem.

Áztatom könnyhullatással

Kincsem fejkövét,

Kiáltom bús zokogással

Czinderym nevét:

De nagyobb kínomra,

Ennyi sok jajomra

Ah, sem ő,

Sem e kő

Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem

Új kínt kínomon?

S gerliceként nyögdécselnem

Árva voltomon?

Nincs, akiben feltaláljam

Veszteségemet,

Nincs enyhítőm, hogy kiálljam

E gyötrelmemet.

Ha már elvesztettem,

Kit híven szerettem:

Csupa jaj,

Kín meg baj

Lész az életem.

Dicső lélek! te elvetted

Méltó sorsodat:

Ne felejtsd el, ha szeretted

Hív galambodat,

Ne felejtsd el, örömednek

Közepette is,

Hogy híve voltam szívednek,

S kedveltél te is,

A menny pitvarában

Több hérók sorában

Vígadjál,

Kedves Pál!

Örök hazádban.

Én pedig ez únt világban

Még itt maradok,

Míg e gyászos árvaságban

Majd elhervadok.

Addig is a sírnak halmát

Meglátogatom

S gyakorta szívem fájdalmát

Itt lejajgatom.

Mind ide temettem

Valamit szerettem:

Óh, remek

Tetemek!

Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem

Kimúlásomat,

Hogy ismét megölelhessem

Kedves Pálomat.

Amaz elfelejthetetlen

Mióta felszállt,

Nékem e világ kietlen

Pusztasággá vált.

Óh, egek hajléki!

Sírhalmok árnyéki!

Lelkemet,

Testemet

Fogadjátok bé!

Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,

Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.

Ő a mennynek pitvara körűl

A dicsőség trónusában űl,

Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:

A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

Fényes napod lenyugvását mért siratod?

Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.

Már kérkedik, már ragyog vele

Az alvilág hosszas éjjele.

A téli nap, bár futása rövid, és súgári

Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.

Az alacsony világ meg nem érdemlette,

Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,

S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,

Nagy szerencse, hogy csak látta is.

Az íly hérós született csak boldogabb időkre:

Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,

Halhatatlan életet él a te híved.

Halál s irígy porba nem temet

Egy Czinderyt s annyi érdemet,

Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,

Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked

Hív szívedért, virtusidért kész a széked.

Triumfálsz az élet bajain;

S a kellemek arany szárnyain

Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,

Vígadni a heroínák örök innepébe.