ÓDA A NAPHOZ

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!

Lángszekerén a lelkesedésnek

Tündöklő trónodig emelkedem

Zengeni s áldani téged ó, dicső!

A mozdulatlan, ős világtalan világot

Lángra te gyújtád;

Harmatcsep, orkán, kedv, sirám, a bűn s a pompa,

A virág és a gondolat, az állat és az eszme:

Mind a te munkád.

Te vagy az Isten! Mint a többi, én nem alkotok

Magamnak semmiféle bálványt,

Se holt kövekből, sem a gondolat

Kiszáradt, zörgő, síri váziból.

Ők lelket tűzaranykohódban nem keresnek,

Mert vakok arra;

De látom én sugárzó csillagtetemedben

Az örök tűzmagot s az ősi, az isteni lelket

Ömleni abba!

Mert te vagy Adonáj s te vagy a sokszemű Ozír.

El-Saddaj is te vagy, a szörnyű,

A halhatatlan Jehova te vagy

És te vagy Moloch is, a tűz, az úr;

Te vagy a fénylő Jupiter, Zeusz, az égi

S te vagy Apolló!

A pusztitó, a zord, a sivatag Azázel,

S a ragyogó, a lobogó Bál - jól tudom - te vagy mind,

Lángokat oldó!

Lobognak más napok, tündöklő csillagistenek,

De egy sem áll olyan közel szivemhez,

És senki sincs nálad jóságosabb.

De vészt szemöldököd egyetlen rándulása hozhat,

És semmi sem lehet fönségesebb az űrben

A te haragodnál.

Ó, boldog én, kinek szerelmed óriási terhe könnyű!

Ugy érzem olykor, mintha egyesülnénk, és szivemben

Mintha te lobognál.

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!

Lángszekerén a lelkesedésnek

Tündöklő trónodig emelkedém,

S dicsőjtve zengtelek, atyám!

Gyújts halhatatlan lángokat te bennem,

Örökre lássalak!

Csókolj és ostorozz, szívd, égesd föl lelkemet bár,

Ölelj vagy ölj meg: üdvözítesz; sújts avagy emelj bár:

Tégedet áldlak!