Óda a szépségről

Zenét Madonna! mily titkos zenét

hallhatsz a lomha földi légen át,

hogy minden rebbenésed ütemét

annak kövesse s néma dallamát?

Mert kisujjodnak kisebb izromát

sem mozgatod, ha nem csodás ütemre

s lépésed úgy, mint táncod és imád

ünnepi lengés, muzsika a szemre,

mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.

Szférák zenéje ez! Világzene,

mely szép testedben hangszerre talált

vagy e természet minden kelleme,

mely ezelőtt az űrben szerteszállt,

csillagok közt e drága testre várt,

hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse

magába gyüjti mind a napsugárt

s a bámuló világ elébe öntse:

tevéled élni és csak látni is szerencse.

S vajjon e drága test ha sírba omlik

s e drága lencse egyszer eltörik

(ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik

minden eljut a végső gödörig

s az ért gyümölcsöt csúf telek verik);

de ami szép volt, a szépség sugára,

a fénysugár kiszáll a légürig

s bár emberszem nem láthatá sokára:

a sugár megmarad, tán istenek javára.

Tán más csillagban boldogabb halandók

felfogják majd utazó zenefényét

évezrek multán újra olvasandók

bűbájos tested örök költeményét.

Ó hadd reméljem más egek reményét,

hová csak akkor ér a fénysugár,

mely most hagyván el tested szent edényét

már csillagokról csillagokra jár,

mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.

A földön képed, szobrod összeomlik,

eltörnek s majd a föld is eltörik:

ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik,

minden eljut a végső gödörig;

de a sugár kiszáll a légürig.

Test s lélek meghal: néki nincs halála.

Nagy távolok új kincsükül nyerik

és csillagokról csillagokra járva

a végtelenbe száll - tán istenek javára.