ÓDÁK

Nézzed, Barátom, mint halad el korunk,

Mint múlnak el, nézd a siető napok.

Bármily enyelgő vigasággal

Voltak azok jelesítve, futnak.

És elragadják a vigaságot is

Magokkal, amint vissza nem áradoz

A víz, ha elfolyt, úgy az élet

Elhaladott kora vissza nem tér.

Fogantatásunk napjai szűntelen

Nagyobb időket érnek, erőtelen

Lábunk először tántorog, s csak

Ártatlanúl hebeg a szopó nyelv,

S majd tiszta szókat kezel, megerősödik

A láb - Tanítót néki! - deák legyen. -

Ez kis korunknak tárgya, melyért

S más okokért szomorú csapás ér.

De még csak álom s kezdete bánatos

Sorsunknak, amely gyakran hanyatlani

Készűl, s keservünk nyúgtalanná

Tesz, kiriaszt örömünk öléből.

Csendünk mulandó, bármi elégedést

Ajánl szerencsénk, mert sima talpain

Mint jött, viszont elhagyhat; amint

Nagyra emelt, megalázhat ismét.

Kit meg nem ejtnek vágyakodásai

S nem gőgös érzés ösztöne bátorít,

Túl a ködök híg gőzein, mint

Mennyei nézi, miként haboznak

A nagy világnak sok fiai, miként

Küszködnek önként, s hímezik álmokat,

Mint sorsok, ők is változandók,

Mindezeket szabadon tekénti.

Nem képes őtet megszomorítani,

Úgy hogy baján ne tudna segíteni,

A sors csapását bármi terhhel

Sújtsa reá zavaros kebléből.

Még ha sanyargó vándor is, a veszély

Rettegtetését űzi s erőt veszen

Mind azon, amit meg nem enged

A jeleset szerető becsűlet.

Bosszús sziveknek képtelen átkait

S a vad Tyrannak veszteni kész szavát

Nem féli megréműlt tagokkal,

Aki valót s igazat szeretvén

Kényére önként nem szeret hajlani

S jóért keményen küszködik, érte hal.

Semmit magának meg nem enged

Amire mást vetemedni nem hágy.

Amit szivében forgat az értelem,

Nyelvével olykép adja ki titkait,

Bármit reménylhet, véleményét

S ami igaz, nemesen kivallja.

Feltételében félre csapó szelek

Nem ostromolják állhatatos szivét.

A büszkeséget félre vetvén

Csendesen áll örök oszlopánál.

Már megszűnnie láttatik

Köztünk a szeretet, mely vezetett szabad

Útban képzeteink után,

Míg egy váras ölén izzadozánk egyűtt

Pallasz mennyei kincsein,

Vagy nyájas ligeten, (hol suhog a Zefír

Andalgó szele kedvesen

Fejtvén a kikelet gyenge virágait;)

Űzénk a komor ész baját.

Vígabb gondolatink messze repűltenek

A szél reggeli szárnyain.

De haj! elragadá e vígaságot is

Tőlünk a beborúlt idő!

S már megtért komolyabb életidőnk, noha

Két év sem folya el! - Siet

E korban ki-ki nyílt élte virányait

Szedvén végzeni, mit tegyen.

Mely végzése után rendeli életét;

Ha nem kedve szerént való,

Mindjárt kezdi szegény váltani sorsait

És így nyúgtalan éltet él.

Boldog, hogy ha talán állapodást talál

S boldog! aki reménylett így.

Mert akit nyugalom csende megállapít

S táplál a megelégedés,

Azt még a rohanó sors dühödése sem

Képes megszomorítani.

Igy folynak komorabb gondolatim, midőn

Ámúlok csoda tornyain

Pestnek, vagy felemelt házfalak aljai

Közt járván tapodom kövét,

Vagy a tarka hajók rendjein alkatott

Hídnak népeit, úntalan

Zörgéssel haladó hintait a vizek

Hátán menni tekéntgetem,

Vagy szárnyas ladikon lengeni s a Duna

Túlsó részire szállani,

Hol sziklákra feszűlt ormain a magas

Gellérd épületet mutat

S nagy Mátyás szeretett lakhelye Hermine

Gyászos holta után szomorg,

Nemrég nyert örömét sírba temette már,

Honnét vissza nem áradoz!!

A Tél már befödé sikos

Havával, telehinte téreit. A hegyek,

Hol Bakkus növevényei

S jó nedvvel dagadott sárga gerézdei

Oly víg szűretet adtanak,

Száraz fagyja alatt nyúgszanak, a tavak

Eggyé állt vizein lebeg

A jég, és kisimúlt útjai fénylenek.

A bércek bokros ormai,

Az erdők, ligetek, már beborúltanak.

Klóris gyenge virágait

A dér földre veré pusztai rétemen.

Köd felleg szakadoz felénk,

Midőn én vadakat lépre lesek, s ebem

Körűlem szemesen szökik,

S intésemre nyulak nyomdokit üldözi.

Boldog, akit kész megelégedéssel

A magány nyúgalma fogad keblében.

Kedvesen töltvén idejét mezőknek

Tágas határin.

A boszús szívek dühödésit, őrűlt

Várak háborgó zajait nem hallja;

Amikor mások sanyarú bajok közt

Napjokat élik.

Boldogabb mégis, kinek hű baráti

A viszontagló ölelések által

Nyájasan hivják örömökre szívét

Bármi vidéken.

Mert vidítják őt, mikor a magányzók

A rideg puszták sivatag vidékin

Végtelen csendben az unalmas álom

Képeit űzik.

Ámúlásba hozott verseid hangzata,

Mellyel jóra derűlt kedvedet ékesen

Zengvén a vigaság ömledezési közt

Szíved gerjed enyelgeni,

S a víg ünnepeket tiszteli. - E jeles

Mű mellett magadat kellemesé teszed;

Fellengző hevedet képzetid éltetik

S jegyzik hű kebled érdemét.

Bámúlok, mikor a puszta magány borúlt

Csendét s a sivatag berkek homályait

S a sziklára feszűlt bérceket énekli

Bús képzetbe merűlt dalod.

Mint üdvözlöd az ég csillagai felett

A Holdnak ragyogó s játszi sugárait

Egy csendes liget hüs halmain űlve a

Nyárnak harmatos éjelén.

Boldog, haj! mi igen boldog az, akit igy

Enged minden időn érzeni sorsa, igy

Vezérl szent tüze, s nyílt élet virányait

Lantos zengzete kelleti.

Boldog vagy Te is hát! - Én pedig úntalan

Lármák közt rebegek, s félbe szegett dalim

Búsítnak, töredék énekimet tova

Hányván kedvem is elhagya.

Még visszatérhet kedved ez úntalan

Zajjal zsibongó lárma között, s viszont

Zenghetsz enyelgőn, s bajt elűző

Lantod öröm dalolásra vethetd,

Ha dolgaidnak terhe megengedi.

Majd a Zefirnek szárnyain a tavasz

Több jót hozand tám, s a szomorgó

Szívre borúlt ködöt hátra űzi.

A kis levélkék fürtjein átszökő

S a zöld ligetnek térit ölelgető

Lágy szellet ismét visszatérend

S a szeles éj dereit feloldja.

A kert közel van, mely feselő levél

Fürtökkel újúlt fáit emelgeti,

Melyben pirúltát hajnalúnknak

Sok daloló madarak köszöntik:

A rengeteg fák aljai harmatos

Űlést ajánlnak, már mikor a deres

Télnek csikorgó jégre tódúlt

S felrakatott hava szélyel olvad.

Kényedre szintúgy itt is hajolnak a

Parnasszi Múzsák, s dalra hevítenek

Habár kerűlnéd őket, el nem

Állanak ők soha tőled immár.

Nem képes hát már bármi derűlt idő

Bánatra gerjedt szíved erős sebét

Enyhitni? s búdnak nincs határa,

Mely vigadó hevedet kiveszté?

Bár messze van még a tavasz, és borúlt

Észak felűl mind egyre süvöltnek a

Dúló szelek, dúl a setét ég

Fellegiből hava bús telünknek.

S még nem merészel járni kereskedő

Terhelt hajóval a zavaros vizen,

A nem reménylett vészre félvén

Menni, kiköt vize szürke partján.

Szint úgy enyelghet nem szomoritható

Érzéssel a nyilt szív, de te, kit szoros

Határ fogadt be néha, ezt meg

Nem teheted kobozod szavával?

Ugy szinte engem sok sanyarú bajok

Üldöznek, áldott bármi kevés idő,

Melyen zsibongó lárma közt is

Gondomat e tudományra hajtom.

Lássad, Barátom, mégis erőlködik

Bennem csekély, s még csak szikra kis tüzem,

Szint úgy te benned vég hanyatlást

Nem szerez e beborúlt idő, nem.

A szép magánynak béke, vadon berek

Szent csende, s ernyős lombok homályai

Közt szét kerengő kis pataknak

Álom hozó zuhanása kedves

Mindennek, és ott kényire andalog

A lelkes érzés, majd enyeleg, de majd

A híg ködöknek gőzein túl

Lengeti mást tapodó dagályát.

De mégis itt elkedvetlenűl kiki,

Ha nincs egyéb tárgy, melyre ügyeljen. - A

Zordon sziklák nyilt oldalában

Bokrok alatt lebegő homályt nem

Láthatja mindég kedvesen. A zajos

Váras keblében, bárha baj éri is,

Baráti védik, s hő karok közt

Rá rohanó bajait felejti,

És víg örömmel gerjedez ártatlan

Érzésre gyulladt keble, midőn rideg

Földön bolyong a bús magányzó

S üldözi szüntelen álma képét.

Midőn sietnek képzetid rideg

Puszták keblébe, s a mezők vadon

Csendét ohajtva, bércek aljait

Környékzik, s ernyős lombokon lebegnek.

Édes beszéded szinte elragad

S hogy azt kövessem, kisztet engem is.

A renyhe váras úntalan zaját

Elhagyni készűl változó kedvem;

Majd a ligetnek bájoló ölén

Majd a hegy ormán szét bolyongani

Vágyok veled, vagy harmatos gyepen

Kies határban űlni fák alatt.

De mégis engedd nekem azt, Barátom!

Hogy én a roppant váras ékeit

Zenghessem, ámbár minden verselők

A csendes élet bájait védik

És a mezőnek nevető nyugalmát.

Midőn tekéntem a sziklás hegyet

Ámúlva, melynek alját öbliti

A szőke víznek féktelen árja

S dicsőűlt Mátyás háza környeit

Mely Herminét, nem régen nyert díszét

Elvesztve holtán még most is szomorg;

Sokféle érzés gyujtja keblemet.

Majd a Dunának feldagadt vizét

Nézem s hajókon mint megy a zajos

Nép, vígan űlve leng a víz szinén.

Mások zsibongva parton állanak

S egymásra nézvén tréfát hímzenek.

Minden körűlem él, örűl, mozog,

Amit csak képzel pusztában szivem.

Ha rendes útját vizsgálom tovább,

A várnak ékes házfalak között

Tündöklik a bölcs kéz remek müve

Vagy a nagy elme szűleményei

Éltünket hasznos móddal vezérlik.

Mindezt mezőkön látni nem lehet

S ott szűntelen csak egy tárgyad vagyon,

Mellyet sokára únalom borít.

Maradj Te vélünk, és a bölcseség

Sokféle titkát fejtegesd, s midőn

Engednek nyúgvást dolgaid, vígan

Zengj, és daloddal űzd el únalmad

Vagy hű barátid társaságában

Kitárt karokkal öleld a nyúgalmat.

Csendünk mulandó bármi elégedést

Ajánl szerencsénk fellegi szárnyain,

Mert azt egy elkábúlt irígynek

Szertecsapó dühe megzavarja.

Midőn felúnszolt mérge alatt nyögő

Vad keble undok kárhozatot leheg,

Mindenre dúl, fúl, s rút fekélyét

Mérgesedett ajakán habarja.

Kínzásra termett poklok erőszakos

Setéte (melyben bús jajok hangzanak

S a lelkek elfojtott nyögésit

Félbeszegő ropogás dörög, s zúg:)

Nemzette őket. - Béketörő fejök

Napfényre jővén égnek homályiból,

Csak arra készűl és tör, hogy mást

Nyelve miatt keserűlni lásson.

A már hanyatló szívre borúlt bajok

Ilyen panasszal búra fakasztanak,

Mert im reám dűl a gyalázat,

Mely okot ád vala gúnyolásra.

De hagyjuk ezt el - pusztai térre vágy

És a mezőnek csendibe bánatom,

Hol tám agyarló kínozással

Nem felel a megavúlt irígység.

Bár e bajoktól megszabadúlna már

Éltem, s virító térre kerűlne, hol

Távúl emésztő nagy bajoktól

Béke ölén nyugalom fogadná.

Ily változóvá tette itéletem

A rút gyalázó! - aki előbb mezőt

Megvetni mertem, most nem úgy már:

Visszavonom szavamat, Barátom!

De hasztalan, mert visszaidéznek a

Szűkségek onnét! - ám legyen úgy, mezőn,

Erdőn, ligeten, bércek alján

Lengeni képzetimet bocsátom.

Bár zengje más a Hősök homálytalan

Érdemre vágyó tetteit, hadverő

Nagy Bajnokoknak megkeményűlt

Mars mezején dörögő hatalmát.

És fesse, mint vész, mint megy halálra sok

Ártatlan, amig ők zabolátlanúl

Dúlnak, kegyetlen fegyveröknek

Éle után mi jajos keservek

Sohajtnak, és csak puszta magány marad

Fordúlt halommal várak helyén, mikép

Húll a vitéz nép a Hazáért

Harcba mohón, hevesen rohanva,

Vagy vig örömmel dallja kiterjedett

Élet korának tárgyait, amikor

A hűs tavasz bájos virányit

Fejti, s kegyes kebelét kitárja.

Atyám! kitől én származatom veszem,

Édes Atyám! én ím egyedűl Neked

S böcsös nevednek zengetem kis

Lantomat és neved érdemének.

Már rég nem hallám zengeni lantodat

S igéreteddel meg nem egyez szavad,

Melyért, megengedj, visszahívlak

Félbehagyott müvedet követni.

Nem mintha ösztönt adni ohajtanék;

Mert ám eléggé ösztönöz önn heved,

Melynek vezérlő csillagánál

A hamis út rögeit kerűlöd.

Túl jársz az úndok, s rút henyeség ködén,

A tiszta égnek mennyezetén lebeg

Homályt nem érző fényed, és ott

Érdemesít nemesebb arányod.

Hallám, oh hallám már kobozod szavát

S örömmel indúlt lankadozó kezem,

Örömmel indúlt a hanyatló

Kéz idegét kifeszítve verni.

Majd zsenge munkámat közölém veled;

Te elfogadván visszafelelni kész

Voltál Barátom! majd örömmel

Nézzük utóbb nagy időnk sorában.

Ezt félbe szegvén nincs akadály ugyan,

Mely elragadná fáradozásaink

Bérét, s az érdem megjutalmaz,

Bár külön izzadozunk, de kezdett

Pályánkat, ámbár csak kis időig is

Folytassuk, az most kedveden áll. - Szoros

Szűkűlt határunk kis körében

Elhagy-e hát kihaló világunk?

Ne vesd meg, amit néked ajánlok, ám

Ha többre visszük versezetünket; a

Tágasb mezőkön lelkesűlve

Fog szabadabb kebelünk hevűlni.

Vegyed köszöntő énekemet, velem

Örömre gerjedt tiszteletem szavát

Vegyed, Barátom, s társaságunk

Tiszteit érdemesítsd neveddel.

Látod: dagályát a zavaros Duna

Miként lövelli árka öblén kivűl,

Mikor vak árját bús nyugatról

Fergeteges zivatar borítja.

Terhelt hajókat mint ragad el zaja

És szőke hátán malmokat is visel.

Nézd: kútfejénél harmatozva

Görgeti kis köveit folyása.

Amely cser alján most legelő juhok

Árnyékban állnak, s hímezi álmait

A víg juhász, dúdolva lézzeng

S a ragyogó nap hevét nem érzi.

Mag volt, midőn azt pásztora elveté.

A kezdet apró, végre nagyot nevel!

Máró rebegni, - szólni osztán

Kezde, utobb! - nemesen beszélni.

Mi is reméljünk, míg szabad életünk

Virányin épség díszei lengenek.

Utóbb, ha sorsunk nem zavar meg,

Kész leszen a koszorú fejünkre.

Nem vár hiú bért a nemesebb szivű,

Munkája bérét kései századok

Adják meg idvezlett nevének,

S hűlt tetemét jelesíti címe,

Melyet dicsőűlt tettei őrzenek.

Bús vedre zárán, s hantjain általhat

Jó híre, éltét nem boritja

A komor éj rideg alkonyával.

Ön haszna el nem csalja arányitól.

S így Hazájának szenteli tárgyait,

Bátran keresztűl ront veszélyek

Árjain is megörűlt reménnyel.

Ah Czinke! téged érdekel ez, jeles

Magyar! - Tanítónk e rebegő dalot

Fogadd kezemből. - Egy tanítvány

Hálaadón magyaráz utánnad.

Te a Dunának fagyzivatarjain

S az öszvetoldúlt habzatok árjain

Átrontva hű keblünkbe megtérsz

S érzeni csak magyarúl tanítasz.

Áldás reád már! Éljen öregbedő

Díszével áldott lelked. Az ősz idő

Nem képes aztat megtagadni,

Amire érdemeid jutottak.

Feléd sohajtnak bánatim e kies

Sikról füzekkel zárt temető, feléd

Borong elázott bús szememnek

Záporiból kitünő keservem.

Midőn az estnek csendi terűl reánk

És alkonyával bérceket elborít

Fáradt lovakkal már hanyatló

Féb Oceán özönébe bukkan.

Búsúlt homályban lengedez egy jajos

Szellet, s virító lombokon átrepes

A címköveknek gyászain túl

Lengve felém kiható fuvással.

Bús szárnyain gyász könnyei lengenek

Sok árva szemnek, s a beborúlt idő

Jajos szavát széjjel süvölti,

Hordja kies ligetink határin.

Meglep panasszal elsuhanó zaja,

Réműl elaggott búja alatt szivem,

Borzadva vívok képzetimmel

S testemet a remegés mereszti.

Oh itten elhúnyt édes Atyám pora

A sír ürében szendereg. Ő soha

Nem fog közöttünk élni -! jaj!... de

Visszanyög elnyomatott siralma...

Nem, - nem szegem meg csendedet, oh Atyám!

Nyúgodj porodban. Századok álma ez,

Amelyet alszol, s könnyeimnek

Bús tava hűlt tetemed nem éri.

Meg nem zavarnak búslakodásaim

S mélyen sohajtó szózatim! oh kegyes

Árnyék, utóbb is mind leszállunk

S porba megyünk kihaló világgal.

Tisztes nevednek napja derűl reánk

Nagy Férfiú! ím híveid áldozunk

E víg örömmel bő kegyednek

S tiszteletünk leborúl előtted.

Jeles nevednek jegyzeni érdemét

Nem lesz beszédünk tárgya, magasztalást

Nem vár az érdem, de csekélyek

Még ezeket szavaink rebegni.

Csekélyek, ámbár égve buzog szivünk,

S vágyása titkát fejteni rendesen

Nem képes, oh ezt nem tekínti,

Aki reánk örömest figyelmez.

Vegyed tehát, amit nemesebb okon

Nyujtunk elődbe: Élj szeretett Hazád

Javára, s öntsed ránk az égnek

Mennyezetén lebegő sugárod.

Igy érdemidnek szárnya alatt szabad

Nyugvást találunk, s nyomdokidat kitárt

Utban követvén szorgalommal

S hálaadón sietünk utánad.