Dal a fenyőfáról

Sötét fenyő, öreg fenyő!

Te, régi idők szép emlékezője!

Veres-kövű hogy csupasz oldalához

ragaszkodón és kapaszkodón nőve,

ugye, hogy vársz rám minden alkonyon?

Olyankor melléd állok,

és megölelve gyantás törzsököd,

felejteni próbálok.

És susogom:

sötét fenyő, öreg fenyő!

S míg hullatod a tűleveleidet,

én emlékeket szitálok el lassan

és árva szívem egészen a tied...

És úgy nézünk a piros, esti Napba.