Dal az elmaradt vallomásról

Úgy vágyna hozzád

ezer puha szó,

ezer csudaszó,

színes, szomorú

szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,

mint földet az ég,

mint fénnyel az ég

a remegő rózsát,

mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire

kinyíló ajkamhoz ér,

mosolygó ajkamhoz ér,

csomóba alvad,

mint fagyban a földön a vér,

S megkopva lassan

megyek egy hűs gödörig,

megyek a sírgödörig

s a vallomás is

fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend

s őszibb lesz mind a vidék,

november lesz a vidék

s az egyetlen szép szerelemre

késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek

fölötted a reggeli fény,

fürtödön alkonyi fény,

szó, ami néma

és mégis költemény,

minden magam leszek,

emlék és friss levegő,

szentség és tág levegő

s az édesbús öröm,

a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,

mely álmaidba rezeg,

csillog és szívedbe rezeg,

szerelem, szerelem,

karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,

mely lángoló csodákra hív,

háborgó csodákra hív

s egy világnak zengi, mire

kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik

haragos villám gyanánt,

csattanó villám gyanánt

s lesujt körülötted

mindenkit, aki bánt...