Dal az esztergomi bazilikáról

Épen olyanok mint otthoni dombjaim:

alattam, fölöttem egy kis darab enyim.

Távolabb a város, és túlnan látszik a

szemközti dombról a komoly bazilika.

Hoc erat in votis... S ne jutna legalább

a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb

nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a

lélek, mint dómjával ott a bazilika?

Rossz föld, de megterem itt legalább a csend

virága, nyugtató lótuszom, s odalent

kertem az egész táj, hol óriás csiga

kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

De túl már cseh határ... Idegen katonák

s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,

mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:

áldástalan nézi a hűs bazilika.

Egy kis darab enyim... De hát hol a mienk,

amit épúgy védjen a törvény és a rend?

Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga

legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár

minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár

tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a

nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

Óh ős Templom! azur architrávod alatt

tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.

Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga

zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar

erretoppan olykor szürke lábaival:

az se soká marad; elszáll és nincs hiba:

mint orgona után néma bazilika.