DALFORRÁS

Költőnek lenni isteni,

Én is költő leszek!

Varázserővel szívemet

E vágy szállotta meg.

S e vágy nem szűnő lángiban

Mindegyre égtem én;

Ragadtam végre a kobozt

Nagy tűzzel, hevenyén.

S hogy énekem röpűlete

Fellengezőbb legyen,

Telt hordóhoz vevém magam,

Pincének mélyibe.

Míg fejtörés között időm

Itt lassan mendegelt:

A - nem mondhatnám szűk - torok,

S a csap nem vesztegelt.

De bármint törtem fejemet,

S levék borral tele:

Hiában! a csigázott ész

Egy kukkot sem szüle.

Végpontra szállt a türelem!

Még egyszer jót iszom;

S manó vigye, ha éneket

Ugysem zeng kobozom.

S a csapnak estem nagy mohón,

Gondolva ezeket,

De ó hallatlan bosszu! a

Csap már nem csepegett.

Zajló kebellel álltam ott,

Bennem harag gyuladt,

És megragadtam s vágtam a

Hordóhoz lantomat.

Felhangzott a kiürűlt

Hordónak kebele...

S o üdv, o kéj! a fejtörő

Titok kulcsot lele.

Bélőlem - végre rájövék -

Költő miként leszen:

Im, telve hallgatott s konog

A hordó üresen.

Éhezni kell, éhezni hát,

Ki költő lenni vágy,

Éheztem én is... s folyt a dal

S enyém a mirtuszág.