Daliás idők [1]

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,

Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;

Szomorú tallóján ösi hírnevének,

Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének.

Én is visszanézek, el-elképzelődöm,

Toldi jut eszembe, régi ösmerősöm;

Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont,

Krónikám ezekről illyen éneket mond.

Már lecsöndesűlt a háborúk morajja,

Felvirult a béke, mint a zöld olajfa;

Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,

Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:

De Lajos kerűlte puha párnaszékét,

Mert neki nagy lelke nem hagy vala békét:

„Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt,” szóla,

„Hiszen én vagyok az ország számadója.”

Senkinek se mondá, titkon útra készült,

Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szürt

Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,

Akkor egy otromba lóra fészkelődék:

Lovait kereste, mint szegény kárvallott,

Szedte a begyébe amit látott, hallott:

Merre mi panasz van; mi a népség terhe;

Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.

Három nap bolyonga. Harmadnap estenden

Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:

Gyönyörű mező volt, bokáig érő gyep,

Leszállott a lórul, gondolá, hogy étet.

A nap is fejét már hajtá nyúgalomba,

Piros paplanát szép orcájára vonva;

Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?

Szállást kér valamely jószivű bokornál.

Nagy fejér ház volt a falu szélső háza,

Oda ment itatni, hogy kizaboláza;

Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,

Hanem a sarkából messze kihajítva.

A kutyák azonban rátámadtak csúnyán,

De a kúton álla egy szép hajadon lyány,

Szólott a kutyáknak, ezek szót fogadtak

S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.

Akkor mond a király: „Szépséges kisasszony,

Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?”

Felelt a leányzó: „Ugyan hogyne volna,

Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?

Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed.

Holnap idejében megint útra kelhet.”

És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,

Hogy repesett a szív a király mellében.

De felelt az útas: „Követem személyét,

Illyen úri háznál nem forgottam én még;

Másutt is találok valamely szállásra:

Úrnak úr, szegénynek szegény az ő társa.”

Hallá ezt a gazda, és a tornác alól

Parancsolva-formán a beszédjébe szól:

„Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!

Ki itt esteledik, bizony itt is hál az.”

Avval hátra inte s előjött egy szolga:

„Péter, a lovat kend beköti az ólba,

Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,

Mert nem mégy el innét, engem úgy segéljen?”

Tetszett e magyar szív a fejedelemnek:

Nem is a kis házba, a felházba mentek;

Ott az asztalfőre ülteti vendégét;

Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.

„Angyalom Piroskám,” a gazda kiszólal,

„Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!”

Megfogadta a szót, az edényt kimosta

S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.

„Nosza, édes lyányom, mutass emberséget,”

Unszolá az apja, „kínáld a vendéget.”

Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,

Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.

Míg Piroska dolgát végezé a konyhán,

Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;

Mikor pedig a tál asztalra kerűle,

Mind a hárman helyet foglaltak körűle:

Legfelűl a király, oldalvást a gazda;

Szembe a királlyal, legalul, Piroska:

Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,

Vacsorája miatt megölné a szégyen.

Pedig volt, amennyi szemnek szájnak kellett:

Szép fejes saláta, kövér bárány mellett;

Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;

Lépes méz, a kasbul frissiben lemetszve,

Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta

Kedvesen megérzett a virág zamatja;

Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,

S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.

Mindez a királynak tetszett igen nagyon,

Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,

Úgy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,

Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.

Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol -

Mint az árnyék, majd-majd ellebbent magától;

De meg’ arra gondolt: hátha megijednek?

Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?

„Ejnye öcsém, azt se kérded, kinek hínak:

Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak”

Szóla most a gazda: „Pedig úgy illenék,

Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk.

Más egészségiért, a magunk javáért,

Új barátságunknak állandó voltáért,

Hazáért, királyért... hanem még egy hija:

Becsűletes neved, édes atyámfia?”

Válaszolt az útas: „Éltesse az Isten!

A Rozgonyi urak híres urak itten,

Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba

Emlegetni hallám, gyermekségem óta.

Makkos erdejök nagy; faluik, pusztáik,

Ménes-, gulyabeli és sertés marháik; -

Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!

Tartsa meg az Isten, háza örömére.”

„Különben Apáti volna lakóhelyem,

S mikor otthon vagyok Csuta György a nevem;

Csuta most, de apám azt vítatta holtig,

(Hamis bor, az ember nyelve hogy’ megoldik!):

Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg,

Hogy a nemzetségük Árpád vérbül ered

Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,

... Lánchordtát, nagy uram, csak ne nevessen ki.”

Felelt Rozgonyi úr: „Mondasz, hé, valamit:

Régóta vizsgálom képed vonásait:

Szemed járásából mindjárt kiláttam azt

Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy épen paraszt.

Ki tudja? ki merne hitet mondani rá?

Hol fel a talpával a kerék, hol alá;

Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:

Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!”

Jót nevettek rajta mint valamely tréfán;

Mosolygós arcával távozott a szép lyány;

Csuta György pedig szólt (már csak így nevezem):

„Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen...

De, négy szem közt mondva, bizony a mostani

Királyra is tudnánk sok hibát mondani -”

„Mit!” kiált Rozgonyi: „öcsém uram, hallja!...”

S rácsapott öklével a kemény asztalra.

Nevetett a király: „No no, édes uram

Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:

Milyen a járása, termete, milliom!

Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom.”

Ránézett a gazda, amúgy kétkedőleg,

Hogy minek gondolja: tán leánynézőnek?

Miután a szemét az nem sütötte le,

Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:

„Haj!” elkezdi „mondjam? ne mondjam? mi haszna

Minden embernek van baja meg panassza,

S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:

Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.

Örömem szépsége, örömem jósága,

Ő lelkemnek lelke, szememnek világa,

Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:

De mégis hiába: hej! mégis hiába.

„Mert van egy új törvény - hallhatád is, hogy mi -

Kár volt a királynak azt a törvényt hozni,

Hogy fiágra szóló, apárul-maradtat,

Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.

Ez az én keservem, ez az én bánatom.

Renyhe fog civódni sok szép birtokomon,

Idegen rokonság, kinek életemben

Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem.”

Nekiszomorodott rajta egy kicsínyég,

Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék

És ha nem biztatná akivel beszélget,

Jó tanácsot adván, és jó reménységet.

De Lajos elkezdi gondolkozás után:

„Volt-e már evégett, nagy jó uram, Budán?”

Fejét rázta, hogy nem; igazán, nem is volt,

Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.

„No hát” mond az útas, „fogadja tanácsom,

Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:

Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,

Felségedhez ebben meg ebben fáradok,

Nevezet szerint hogy van nekem egy lyányom,

De fiam nincs, kire a birtokom szálljon:

Tegye azt felséged mintha fiú volna,

Írja örökségem kedves leányomra.”

Megörült a gazda: „Héj be áldott szó ez!

Hogyne tenném meg, ha tudnám hogy való lesz.

Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe’!

Lenne itt elég, mit aprítni a téjbe.

Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék,

Nem kéne egyéb, mint személyes vitézség:

Ki mindet legyőzné vitézi játékon,

Annak adnám díjul kedves ajándékom.”

Ragyogott a szeme, az orcája égett,

Mintha így biztatta volna a vendéget:

„No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,

Állj elő, mutasd meg hogy te sem vagy gyáva.”

Pedig a királynak más volt a fejében,

Szíve választottja van már neki régen:

Valakinek szánta, hej! valaki-másnak

Rozgonyi Piroskát: derék Toldijának.

Még egy jó darabig fenn beszéltek erről,

Azután egyébről, azután mindenről,

Azután késő lett, a király is bágyadt

S megveté Piroska a drágaszép ágyat.

Apjának, magának ott az első házban,

Vendégnek külön, egy benyiló szobában:

Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,

Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.

Mielőtt azonban a dagadó párnák

A király szemeit nyugalomba zárnák,

Mielőtt az ágyba fekünnék; mely tiszta

Színével, szagával édesdeden hítta:

Pergamen levelet vett ki tarsolyábul,

Megirá, pecsétet is nyomott rá hátul,

Kis gyürü pecsétet egy darab viaszra, -

De azért csak annyi volt annak a haszna.

Mert midőn a király hajnal hasadtával

Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,

(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:

Telhetetlen volt a gazda szívessége);

Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is,

S utána néztek, míg elűlt a por is:

Vánkos alatt a lyány ilyen írást lelvén,

Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:

„Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,

Fiú gyanánt lészen apja vagyonába’ -

Egyetlen örökös, ura mindenének,

Dísze, fentartója a Rozgonyi névnek.

Harci játékot tart piros pünkösd napján,

S ki legbajnokabb lesz, azé legyen a lyány,

Mert ezt így helyesnek és jónak találja

LAJOS, Magyarország mostani királya.”

Fölösleges volna hosszan elbeszélnem,

Mint elálmélkodtak ezen a levélen,

A levélen is, de hát még az iróján,

S mennyifélét gondolt a szép eladó lyány.

A pünkösd azonban már nem vala távol,

El-elmúlt egy-egy nap Isten jóvoltából;

Nehezen is várták, készültek is nagyon -

Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.

Rozgonyi lakása nem valami fényes,

De akkor-időhöz nem is volt szegényes,

Nem gyalázta vályog erős tégla falát,

Sok henye kőtámasz terhelte oldalát.

Fűzes Tisza partján, Keszi helység mellett,

Kék erdő tövéből messze fehérellett;

Maga birta Keszit az öreg Rozgonyi:

De más falu volt az, nem ez a mostani.

Nagyolotta másszor Pál gazda e lakot,

Ha vendége nem ment, az útról is fogott:

De most annyi sok nép hova tud szorulni?

Mivel hólyag gyanánt nem lehet felfúni.

Kicsi ház, sok vendég: nincs gyalázatosabb;

Mintha ezt kiáltná: odakinn tágasabb!

Maga, háztájéka gúny legyen, nevetség?

Inkább olyat teszen, hogy megemlegessék.

Kinn, a háza megett, puha szíkes gyepen,

A viadal helyét kimérte kereken,

És körűlszegette cifra új korláttal,

Magasan, hogy a ló se ugorja átal.

Kívül e sorompón várost építtete,

Deszka és cölöp volt annak épűlete,

Amelyet bevontak becses szőnyegekkel:

S készen vala mindez, pünkösd napján, reggel.

Gyült azonban a sok fényes úri vendég,

Férfi-, asszonycseléd, ifiú leventék;

Keszi csendes táján támad szokatlan zaj,

Közel, mint egy vásár, messziről mint a raj.

Ott van az ifjúság színe, lángja, lelke,

Virágos azoktól a Rozgonyi telke;

Cifra köntös, szerszám, lovak, hadi készség,

Külön mind egy-egy kincs, többi közt csekélység.

Hajnalban a konyha már füstölni kezdett,

Valamint a méhkas, az is megeresztett:

Rajja megszállott egy hátulsó udvaron:

Ott egész ökör sül, itt az apró barom.

S mint a hangya sereg, cipelvén tojásit,

Egy rész mindig megyen, mindig jő a másik;

Azt miveli ki s be szakács-asszony, kukta,

Szolgáló, bejáró - soha nincsen nyugta.

De Piroska nem lát konyhához e napon,

Ki sem mer szegényke nézni az ablakon;

Lopva ugyan egyszer fölment a padlásra,

Onnan leskelődött, hogy senki ne lássa.

Jól esett az neki, öröme telt benne,

Hogy őérte fárad annyi szép levente;

Mint virágos kertben, köztük úgy válogat:

„Ezt szeretném - vagy ezt - nem azt - a másikat.”

Mikor aztán a nap úgy kenyér-ebéden,

Vagy talán még feljebb lehetett az égen,

A fiatalság is várakozni restelt:

Viadal birákat tettek és bajmestert.

Legottan a birák, igazlátás végett,

Elfoglalák a nagy vörös bársony széket;

A mester pedig fölnyitván a korlátot,

Hangos kürtjébe fútt, s arra így kiáltott:

„Vitézek, daliák, a sorompó nyitva:

Nevezetes harci játék leszen itt ma,

Király levelével, a szép Piroskáért,

Rozgonyi uramnak egyetlen lyányáért.

Először is magát kiki bejelentse,

Nyilat húzzon, ahogy üti a szerencse;

Aki aztán sorba le fog győzni hármat,

Az nyeri jutalmát, amér’ ide fáradt.”

De a birák közül egy felállván, monda:

„Menyasszony is kell még a lakodalomba!”

Akkor néztek széjjel és küldének postát,

Hogy siettetné a szemérmes Piroskát.

Váltig restelé az, váltig is szabódott,

Tűje, kapcsa, bokra, tört, szakadt vagy oldott;

Nagy sor ám az, annyi nép közé lemenni:

De ha parancsolják, mégis úgy kell lenni.

Azonba, hogy én is szavam ne felejtsem,

S a beszéd fonalát szála mentin fejtsem:

Egy vitézi falka érkezett lóháton,

S megállottak, nézni, kívül a korláton.

Idegenek - azaz senki nem ismerte;

Némelyik az arcát pólyába tekerte:

Nem azért, hogy a nap heve meg ne ártson,

Sőt hogy, sisak helyen, még meleget tartson.

Soknak a rostélya úgy le volt bocsátva;

Hogy az ember csak a szeme fényét látta,

Kettő ezek közül oly tüzesen égett,

Hogy elkapta szemét, aki abba nézett.

Mint erős bajnoktól megszalad a gyenge:

Oly nehéz volt másnak nézni e két szembe;

Hozzá a nagy termet, izmos válla, karja:

Ki lehetne más, mint Toldi Lőrinc sarja?

Ő volt, nem is egyéb: Mellette aki áll,

Kissé görbe vállal, maga Lajos király;

Szeme barátságos tűz módjára lángol,

Mely körűl édesden megtanyáz a vándor.

Halkan, amint látszik, Toldival beszélget;

Javasolja neki a szép feleséget;

De Toldi azt mondja: „kard a feleségem,

Fiaim s leányim: harci dicsőségem!”

Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája,

Ha nagyon faggatják; esküt is mond rája;

Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!

Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte. -

Azonban Piroska végre felöltözött,

Sétál már tizenkét szép hajadon között:

Drágaköves párta, fehér ruha minden,

Hó szinü selyemből... nem adták azt ingyen!

Pártája mellé egy ma hajnalban nyitott

Gyenge rózsaszálat könnyezve szakitott;

Egyéb öltözete mint a többi lyányé:

De azok szolgálók, ő pedig királyné.

Vessző a növése, szellő a menése,

Hallhatóbb szive, mint lába döbbenése;

Suhog a ruhája, párta-pántlikája:

Hosszu sor mosolygás húzódik utána.

Hát Miklós ne látná azt, amit mindnyájan?

Hej! megakadt szeme, megakadt a lyányon. -

A bajmester pedig mégegyszer kiáltott,

Még egyszer nyitá föl a magas korlátot.

S jöttek a vitézek nem remélett számmal,

Pajzs-, páncélosan, kész hadi szerszámmal;

De sisak borítá arcostúl a főket!

Tán szülő anyjok sem ismerné így őket.

Először is tehát bevallani mentek:

Kicsodák, micsodák és miféle rendek;

Súgva gyónták ezt be s a viadal birák

Személy szerint egy nagy öreg könyvbe irák.

Azután a nyilat húzták ki sorjába,

Hogy szép rendbe’ menjen, ne csak bolondjába;

Majd a két elsőnek, amint a sors érte,

Külön pécéit a bajmester kimérte.

Elosztá közöttük a napot, a szelet,

Aranyos botjával vágva feje felett;

Most ama vitézek tárogató jelre,

Lovaik zabláját eresztik egyszerre.

Mindenik nagy láncsát szegez jobb kezében.

Úgy roppannak össze a kellő középen,

Bár a láncsa hegyes, nem pedig oly csonka

Mint a más nemzetek bajvivó dorongja.

Megtartá a hegyét paizsok, páncéljok,

Nem onta piros vért gyilkoló acéljok;

De, mint ágyugolyók egymásba ütődve,

Mind a két bajvivó lezuhant a földre.

Azután más kettő álla ki rendjével,

Próbát tenni kisebb nagyobb szerencsével;

Kiket számbavenni se’ időm se’ gondom:

Ami rám tartozik röviden elmondom.

Volt a daliák közt egy magas levente,

Holmi kis faluban torony is lehetne,

Csak szamár alatta az a nagy bolond ló.

Úgy ül rajta, mint az ujjamon egy olló.

Ez, miután hármat a fövényre onta,

Felállott a biró s a törvényt kimondta:

„Vitéz cseh Holubár! (így hítták a nyerőt)

Tied szép Piroska, Isten ember előtt.”

Felnyitá sisakját a győztes levente,

Éktelen rút arca ocsmányul nevetve;

Toldi is felnyitja, de már akkor ott van:

A korlát tetején lova átalroppan.

Fél szemét a síró szép leányra veti,

Csukló zokogása úgy fáj belül neki!

A másik szemével Holubárt vigyázza, -

Nem lehet, hogy tovább mérgét zabolázza:

„Holubár, cseh fajzat, prédaleső sárkány,

Aki szűzvért szomjaz dögleletes torkán!

Megállj: meg ne érintsd gyönge martalékod,

Mert bizony megbánod e mai játékot.

Ím én, Toldi Miklós, magyar nemes bajnok,

Veled itt ez órán, mérkőzni ohajtok,

Piroska nevében, gyönge Piroskáért,

Síró szép szemiért, keze birtokáért.”

Mondá rá a nagy cseh: „Te vagy az a Toldi?

Épen kezemre jősz: gyere számadolni!

Szerető bátyámat te ölted le, régen,

Még kölyök korodban, Duna szigetében.”

Felel vissza Toldi: „Azóta megnőttem:

Állj meg hát, gazember, állj meg hát előttem!”

S rohan a másikra eszeveszett dühvel,

Iszonyúság nézni, olyan dolgot müvel.

Viszi Toldi Miklós, viszi a jaj-választ;

A király megtiltja, ő nem hallja már azt:

Csattog a vas páncél, roppan a nagy láncsa,

Nem hallik a király ismételt parancsa.

Nem hallik a zajtól, fegyverek zajától,

Az iszonykodó nép hangos morajától,

Vitéz cseh Holubár sietős bajától,

Szörnyü Toldi Miklós veszett haragjától.

Holubár lenyelte újabb feleletét,

Kényszeríté Miklós védni az életét,

De nem volt sokáig védni azt szüksége,

Lefordult a lóról - minthogy immár vége.

Toldi a nyeregből magát melléveti,

Iszonyú csapásit kárba vesztegeti,

Mint egy kévekötő, dühösen rátérdel,

Páncélos nagy mellét megroppantja térddel.

Helybenhagyá a nép, ujjongatva tapsol,

De feláll a király, sisakot lekapcsol,

Leveszi fejéről, a kengyelben állva,

(Ismeretes göndör haja és szakálla),

És int a kezével, hogy szavát hallgassák:

„Népeim, magyarok: törvény és igazság!

Toldi Miklós tette halált érdemelne:

Számkivetés lészen a király kegyelme.”

Érkezik e percen a királyhoz követ,

Összecsapzott szőre jó lovának, jövet;

Gyászos levelet hoz, sietős az útja,

Mi van a levélben, a jó Isten tudja.

Mert fekete azon a zsinór, a pecsét.

Bontsd fel, király, bontsd fel: megölték az öcséd’;

Olaszok ölték meg, orozva, titokban;

Önnön hitvese is tudós e dologban.

Hamar átfutá az irás foglalatját,

Hamarabb a halál színe, ábrázatját;

Nem időzött soká, visszament Budára,

Rozgonyi sem merte híni lakomára.

Az urak közt pedig arról foly a beszéd,

(Mert valami úton hallották a neszét)

Hogy nem éri még be a király e búval:

Megy az olasz ellen harccal, háborúval.

De, mint szomjas plánta zivatar szelére,

Úgy üdült, úgy éledt Toldi e rossz hirre,

S így beszélt magához: „jó az Isten, jót ád,

Jóra igazítja bűnös ember dolgát.

Oly erőtlen vagy-e, hogy vissza ne nyernéd,

Bárha okkal-móddal, a király kegyelmét?

Lesz idő, ne busúlj; kijön még a sorja,

Tied lesz Piroska, ha Isten akarja.”

Rozgonyi se várta volna ilyen végit,

Szomorún marasztja szomorú vendégit,

De azok köszönik a jó barátságot,

Más időre hagyják ezt a mulatságot.

El is oszlott, aki valamire való,

Vagy, ha megmaradna egy két tányérnyaló,

A többire nézve, csupa szégyenében,

Az is haza kullog, szomorúan, éhen.

Pál gazdának az most a vigasztalása,

Hogy jó helyre esik az Isten áldása:

Begyűjti az egész vidékbeli szegényt:

Egyenek, igyanak, hozzanak is edényt.

Maga méri a bort egy öblös kupával,

S a szegény Piroska oly szivesen tálal;

Jól esik, ha mondja némely öreg asszony:

„Áldja meg az Isten, lelkem szép kisasszony!”

De mihelyt bevonúl csendes rejtekébe,

Ott terem előtte a dalia képe,

Azé, akit eddig ő soha nem ismert,

Azé, ki levágta azt a csúnya embert,

Azé, aki magát veszélybe juttatta,

És pedig ki miatt? pedig ő miatta!

Akkor aztán elkezd keservesen sírni,

S olyat érez, amit nem tudok leírni.

Pál ur is rossz kedvű, dörmög tovább-elébb,

Hát im alkonyatkor Toldi Miklós belép;

No, köszön, fogadja, ültetné, de nem űl,

Kérdezi, mi hozta ilyen véletlenűl?

„Hej, vitéz nagy uram! hogy mi hozott engem,

Kegyelmed lyányához való tiszta lelkem;

Adja nékem a lyányt, meg tudom becsűlni:

Helyét is megfúvom, ha le akar űlni.”

Azt is elbeszélte Rozgonyinak Toldi,

Hogy’ akar, mint akar bajából tisztulni:

„Háború lesz, úgymond, kell ottan az ember,

Másszor is segített rajtam a jó fegyver.”

Egy szó annyi mint száz: könnyen összefértek,

Toldi meg Piroska gyűrüt is cseréltek,

Jegyet is váltottak; de hogy tudniillik,

Akkor viszi haza, ha baja elmúlik.

Megvacsorált Miklós, meg is éjszakált ott,

Másnap a leánnyal még egy pár szót váltott,

Azaz, el se’ hagynák azt a pár szót soha:

De nyerít a Toldi nyughatatlan lova.

„Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:

Isten veled, atyám, és szivem szerelme!”

„Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:

De várd meg legalább a kenyérebédet.”

Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is,

Beszéltek, beszéltek, több volt hátra mégis;

Jött azonban Toldi fegyveres szolgája,

Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.

„Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:

Isten veled atyám és szivem szerelme!”

„Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:

De várd meg legalább a déli ebédet.”

Megvárta, megevék azt is együtt, délben,

Jó-soká maradt még Toldi menő-félben;

Benyitott azonban a fegyveres szolga:

Nem kell-e a lovat bekötni az ólba?

„Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:

Megyek édes atyám és szivem szerelme!”

„Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma

Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?”

„Este, vagy éjszaka: tőle nem irtódzom;

Hova, merre megyek? az is az én dolgom:

De tovább sehogy sincs maradásom itten,

Hogy eddig maradjak, bizony azt se’ hittem.

Isten hozzád, szívem édes szép szerelme!

Addsza kicsiny kezed, borúlj az ölemre;

Hadd szakasztok rózsát gyenge rózsafádról -

Egy csókot az útra, piros két orcádról.”

Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig,

Mint a földieper csattan, mikor szedik;

Rövid vége lett a hosszas bucsuzásnak:

Nem is integettek messziről egymásnak.

Jó Toldi lovára csakhamar felűle;

Szeméből valamit lopva kitörűle;

Sarkantyúzza lovát, szintúgy vérzik belé:

„Co-fel, jó paripám, szűlő-helyem felé.”

De mostan valami ötlik az eszébe:

Fogja s a szolgának pénzt ad a kezébe,

Mondva neki: „fiam, elmehetsz dolgodra:

Nincs tovább szükségem a szolgálatodra.

Hű és igaz voltál mindenkor én hozzám,

Vétek lenne ha azt meg nem jutalmaznám:

Tied a ló, vidd el; vidd el a ruhát is:

Ne ríj: ád az Isten neked jobb gazdát is.”

Ezt mondá a bajnok, de hogy miér’ mondta,

Azt a szolga előtt bölcsen eltitkolta:

Félt, nehogy ez otthon másnak kibeszélje,

Hogyan ejté megint ő magát veszélybe.

Tudta, hogy az anyja megijedne szörnyen,

Isten mentsen, hogy ez a fülébe menjen!

Így talán csak későn hallja meg, vagy soha:

Mert hozzá se járnak, ő se’ jár sehova.

Vele lakott másszor édes anyja Budán,

De haza sovárgott, haza ment azután,

Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,

Mihelyt György fiának halomása hallék.

Mert nem ada Isten hosszu éltet annak:

Juttatá fogára erdei vadkannak;

Toldiné fogta fel árva kis leányát,

Fölnevelte szépen kedves unokáját.

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,

Hogy neki ez a nap olly örömet hozzon;

Ablakában űl, de onnan keveset lát,

Mindössze az udvart, meg az aprómarhát;

Mert úgy volt a jámbor ősi ház kiszabva,

És úgy látta jónak, aki helybenhagyta,

Hogy ne kandikáljon országba-világba,

Nézzen, mint igaz bölcs, csupán önmagába.

Toldiné hát egyszer lódobogást hallott,

Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:

„Jaj! Miklós” - kiálta és futott elébe,

Nem lelé a rostély nyitját hevenyébe.

Szép Etelke pedig mihelyest meglátta

Hogy a kapu sarkán befordul a bátyja,

Szalad az udvarról; kengyelébe pattan,

Öleli, csókolja hogy szintolyat csattan.

Most leszálla Toldi és hagyá Etelkét,

Hadd jártassa Pirkót, töltse abban kedvét;

Megcsókolta anyját halvány szép homlokán;

Addig fel se ment a lépcső három fokán.

Mikor pedig fenn volt, lehajlék hozzája,

Megfogá a kezét, reáforrt a szája,

Édes anyja szegény! kivül a ruháján,

Csókolta nagy fiát, verő szive táján.

Akkor a szobába vezeté be karon. -

Mondanom se’ kell, hogy lett nagy lakodalom.

Alig lelte helyét Miklósnak az anyja, -

Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.

Bence, a vén Bence, volt a pincemester,

Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer:

Ugy járt, ha borér’ ment, hogy ne kelljen várni,

S úgy hozott, hogy kétszer sose kelljen járni.

De maga korántsem ivott azér’ sokat,

Forgatván fejében apai gondokat;

Ivott ő, mint szokta, sziv vidámság végett,

Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.

Hanem mikor látta hogy nincs semmi hiány,

Enni, avagy inni egy cseléd sem kiván:

Intett a fiának, egy szálas legénynek

S ketten a szobába Toldihoz menének.

És így szóla Bence: „H’óta t’om az eszem

Kenyeremet én a Toldi háztól eszem;

Rossz kis sütykő voltam, annyi, mint az öklöm.

Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.

Én ökröt vezettem, - éd’s apám az ekét

Tartotta!... de minek ez a hosszas beszéd?

Hej! micsoda búza lett abban a földben:

Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.

„Még akkor boldogult apám uram is élt,

Csakugyan Bencének hítták ő kegyelmét,

Én is, hogy fiam lett, - látom a bolondok

Cifra néven kapnak: Bence legyen, mondok.

Nagy fiú: ehol van! Jöszte, szógám, elébb;

Szégyellős e’ kicsit, mint fiatal cseléd.

Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe

Mikor együtt mentünk a király elébe?

„Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál,

Hanem szálasabb is, izmosabb is annál:

Hányszor elbeszéltük azelőtt: no, ebből

(Kelmedet értettük) ember lesz, ha meg-nől.

Biztattam is: menjen katonának, vagy mi,

De az édes anyját nem akarta hagyni;

Pedig lám ni! milyen ember vált belőle;

Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.

„Ezt a rossz fiút is nem t’om én mi lelte,

Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!

Azt izéli mindig: nem leszek én paraszt,

Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.

Itt van, nagy jó uram, azér’ hoztam elő,

Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő,

Apja helyen apja, vezető vezére:

Isten is megáldja kegyelmedet érte!”

Nevetett Miklós az együgyü beszéden,

Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:

Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?

Melyikben lesz annak idővel is haszna?

Etelke azonban, egy asztali késsel,

Lovaggá ütötte, három kis ütéssel

S kitörvén a kedve hangos hahotába,

Bevonszolta Bencét az oldalszobába.

Ott egy régi szekrény poros zege-zugát,

Felhányta s kiszede holmi ócska ruhát,

Amelyeket Toldi már annak előtte

Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.

Etelka azokból egynehány darabot

Egész öltőbelit összeválogatott

S od’adá Bencének ingyen, ajándékba,

Hogy tanúljon belé, vegye is fel még ma.

Ezalatt elmondá Toldi az anyjának,

Hogy jutott kezéhez a szép úri lyánynak.

Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,

Háború végével, kelnek, úgymond, egybe.

„Addig, édes anyám, - addig az országból -

Messze kell távoznom, király parancsából.”

Nem hazudott ebben, némelyek úgy vélik,

De hazudság a szót eltakarni félig.

Sirt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá,

Szíve ez örömet nem várta, sokallá;

Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,

Elpirítá benső titkos gondolatja:

Előtte fia még mind’ a régi gyermek,

Oly furcsán esett most képzelni embernek,

Házasult embernek képzelni továbbat

Göndör haju, fürge, játszi unokákat.

Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra?

Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:

Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?

Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?

Haja, szemöldöke, szeme, szempillája?

Ajaki, beszéde, léptei, ruhája?

Felelni sem győzne Miklós annyit neki,

Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.

S jaj lett volna szegény Piroskának dolga

Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -

Most azonban félbehagyták a beszédet,

Mert az ifju Bence a szobába lépett.

Kard veri a combját, a nyakába’ mente,

Ki van csipve rútul, mint bármely levente,

Megáll egyenesen, mint egy mutatófa

S rövid habozással imígy kezd a szóba:

„Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem:

Egy páncélos bajnok, úgy látom, idegen,

Künn az ajtó előtt kegyelmedet várja,

Hogy vele megvíjon életre halálra.”

Toldinak se kell több: „hogyan a patvarba!”

Felugrik sebesen, szalad a pitvarba,

Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz,

Kivűl a tornácon, vele megvíni kész.

Toldi a fegyverről nyomba megismerte, -

Látja, hogy az nem más, mint húga Etelke,

Iszonyú láncsáját balkezében tartja,

Míg a jobb kezében villog széles kardja.

De Miklós a szemét összerántja vadúl,

Felgyűri az ingét, karja kiszabadúl,

Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,

Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.

„Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!”

Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,

Fölemelte szépen tizszer is megkérdte,

Nem fáj-e valahol, könyöke, vagy térde?

Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség,

Van mivel egymás közt eltöltni az estét;

Azt is látja Toldi, hogy bizony nem furkó

A fiatal Bence, sőt ugyan nagy lurkó.

Így az egész éjet, viradat feléig,

Nyájasan ők együtt hamar elbeszélik,

Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,

Majd, a rövid álom Piroskához vonja.

De a harcok gondja korán költi másnap,

Búcsút vesz, neki megy a nagy útazásnak,

Amerre vezérli jó vagy bal szerencse: -

Utána lovagol fütyörészve Bence. -

Nagy Lajos azonban éjeket, napokat

Búbánatban tölte kedves öccse miatt,

Akit megölének valamely gonoszok,

Nápoly országában lakozó olaszok.

Mert az ifju Endre ott növekedett fel,

Nevelé a király szives szeretettel,

Róbert, az ősz király; minthogy unokáját

Neki szánta nőűl s vele koronáját.

Ezt az öreg Róbert meg is hagyta irva,

Nem sokkal azután leszállott a sirba,

Endre pedig felnőtt, a leányt elvette,

De a szép Johanna férjét nem szerette.

Csakhamar az ágyát ő másokkal osztá,

A koronától is jó urát megfosztá,

Tőrt hánytak elébe, vadászni kicsalták.

Egy mulató házban éjjel meggyilkolták.

Ki miatt az udvar, királyné udvara,

Fényes Visegrádon gyászba merűlt vala,

Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé,

Lajos édes anyja, Erzsébet királyné.

Visegrád, Visegrád! hol van régi fényed?

Magas fellegvárad, parti építményed?

Dunapart hosszában kerti ékességed?

Mérföldekre nyuló, párduszlakta nyéked?

Ott, hol négy királynak azon idő tájba’

Megfért volna minden udvari pompája

Meg sem töltve annak negyedfél száz termét, -

Most a róka bujkál, ássa kicsiny vermét.

Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu,

Belül is a zöld tért gaz veré fel s lapu,

Oda van a lépcsők márvány büszkesége,

Nyolc egész ölnyire terjedt szélessége.

S a négyszegü udvar eme lépcsők felett

Negyven láb magasan - hej! az is odalett!

Nem dicsekszik földje márvány kirakással,

Nincs beárnyékozva illatozó hárssal.

Nem is veszi körül nagy paloták szárnya

Száz meg száz ablakkal a kies Dunára;

Maga a koronát őrző hegyi fészek,

Az is összeomlott, ledönték a vészek.

De mi haszna borong rajta képzeletem:

Sírató dalommal fel nem építhetem!...

Noshát a királyné visegrádi háza

Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.

Ottan a csillámló fejedelmi pompa

Büszke ábrázatját feketébe vonta;

S a bú, mintha ülné királyi ünnepét

Felvette magára legszebb öltözetét.

Meghallván a gyász hirt, seregesen gyűltek,

Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek,

Hajadon és özvegy és akinek férje

Főfő rangot visel: fiatalja, vénje.

Jártak hosszu sorral a nagy palotákban,

Vetélkedve mintegy szomorú pompában,

És megoszták versent a királyné jajját,

Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.

Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek,

Hófehér viaszból - éjjel-nappal égtek;

És a nagy harangok, viradattul estig,

A tornyok falait szinte megrepesztik.

Vége hossza nincsen a gyászos menetnek;

Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek,

Mondaték minden nap búsan zengő mise, -

Annyi drága pompát nem látott senki se.

Maga a királyné talpig gyász ruhába

Minden nap misére ment a kápolnába,

Mely a paloták közt állott legközépen,

Remek építéssel, a várhegy tövében.

Koldusok, szegények, feltartott süveggel

Gyülekeztek oda minden áldott reggel,

A királyné pedig alamizsnát oszta,

Utána a sok pénzt három leány hozta.

Másszor sem sajnállott ugyan ő felsége

Adakozni bőven Isten dicsőségre,

De most adományit kétszerezve adja,

Hogy Istennél inkább légyen foganatja.

Klastrom emelkedik, fényes templom épül,

Ne kiméljék, úgymond, telik az övébül,

Jut belőle minden papnak és barátnak,

Az Isten szolgái szükséget nem látnak.

Lajos király pedig - minden szombat-este,

Özvegy édes anyját hiven megkereste,

Egész héten ország baját végzé Budán,

Ha ő el nem végzi, ki lásson az után!

De ha Visegrádba este megérkezett,

Megcsókolta szépen az anyai kezet,

Fekete ruhája bánatát ingerlé,

Könnye hullt a gyürűk gyémánt köve mellé.

Monda neki egyszer édes anyja: „Oh jaj!

Mit ér nekem a köny, mit nekem a sóhaj?

Minden nap, minden nap el-elmúlik egy nap:

És mi ott vagyunk ma, ahol voltunk tennap.

Keményítsd meg, fiam, ellágyult szivedet,

Váltsd be férfi módra első igéreted?

Tudom hogy hiába. De vért kiván a vér:

S ezreké sem elég az én egy fiamér’!”

Így önté az olajt a király tüzére,

Nehogy azt a sok köny meglohassza végre,

Mert szelid s jámbor volt benne a természet,

Nyári vész haragja: támadt, elenyészett.

Hanem most az egyszer nehezen felejte,

Egy az, mivel öccsét szívéből szerette,

Más az, hogy lakolni érdemes a bűnnek,

Harmadszor, kivánja bajnoki becsűlet.

Ezért a magyarok hatalmas királya

Elhatározá, hogy bosszúját megállja,

Országából összerendelé a főket,

Budára, gyűlésbe parancsolta őket.

Kik is szép nagy számmal ottan megjelentek

Papi és világi méltóságos rendek;

Telegdi az érsek, Kont Miklós, a nádor,

Laczfi vajda, Szécsi, Druget, Bánfi, Bátor.

Ezek és még többen mikor összegyűltek,

A nádor, az érsek elsőbb helyre űltek,

Ugy a többi, sorban a zöld asztal mellett,

Csakhogy gyász fedé most a zöld posztó helyett.

A királyi szék is, mintha bánatjába’

Öltözködött volna fekete ruhába;

Sűrü fátyol lepi kéklő boltozatját,

Gyémánt csillagait, fényes arany napját.

Végre jött a király; vele édes anyja,

Bánatos ruháját, mint egy felhőt, vonja,

Egyenes, mint a nád, magas a termete,

Nagy pénzt érne rajta gyászos öltözete;

Mert mikép a felhőn a nap szűrt világa,

Átcsillog a gyászon minden, ami drága:

Gyűrűi, keresztje, kösöntyűi, lánca,

Gyémántja, aranyja, rubintja, zománca.

Egyszerre felálltak a nagy úri rendek,

A király s királyné pedig oda mentek

Hol magas ülőhely volt számokra készen,

Feketébe vonva, lám mondom, egészen.

Lajos a levelet hozatá most elő,

Melyet irtak neki szegény öccse felől,

Olasz herceg irta, névszerint Durazzó

Felolvasta egy úr: így volt benne a szó:

„Szomorú bal hírnek fekete hollója,

Endre halálának vagyok hírmondója; -

Megesett, megesett, megvan az áldozat,

Él az Isten! ő lát, lásson is igazat.

Kimenénk vadászni, bár ne mentünk volna!

Aversza városa bár elsülyedt volna!

Ott lakozánk este, víg vadászi torban,

Kivűl a városon, egy nagy kolostorban.

„Fordulván az idő, fordult öreg éjre,

Johanna királynét karon fogta férje,

Ketten egy szobába nyugalomra mentek,

Hanem a gonoszok, oh jaj! nem pihentek.

Zörgetik az ajtót; felverik álmábul,

Felretten, kimegyen, először elámul,

Aztán védi magát, védené, de hogyan?

Ő egy s fegyvertelen, azok pedig sokan!

„Johanna királyné nem ébred a zajra,

Sikoltoz egy asszony, de ő azt sem hallja,

Endre is zörgeti már az ajtót régen;

»Gyilkosok - eressz be, édes feleségem!«

Nem ereszti biz’ a, nem bocsátja biz’ a,

Amely úton kijött, nem mehete vissza,

Erőt vesznek rajta, zsinórral megfojtják

S egy ablakon átal a kertbe ledobják.

„Így esett, megesett, megvan az áldozat,

Hanem él az Isten! ő lásson igazat;

Te pedig most, uram, felséges nagy király

Itt e földön itélj: boszúlj, büntess, birálj.

Győzelem lesz utad: városok és várak,

Fő és köz rendűek tiszta szivvel várnak;

Én már büntetem a kis gonosztevőket:

Jövel uram király, lakoltasd a főket.”

Most az urak szívét elfogá az iszony,

Nem is vítatkoztak rajta soká bizony,

Nem mondom, sokáig, kevés ideig sem,

Nem tanácskozának bizony semmeddig sem.

Sőt inkább felálltak összes egyetemben;

„Háború! háború!” hangzik a teremben;

Tudta ezt a király, hogy e lesz belőle,

De jobb volt tanácsot kérdeni előre.

Tudta, hogy az ország, élni-halni készen,

Mind feláll őérte, összesen, egészen:

Még se támaszkodott egyedűl csak erre,

Nem is kényszeríte senkit menetelre.

Volt már neki ott künn szép számú kis hada,

Melyet más országban jó pénzért fogada

Vitéz Miklós mester, kit előre küldött,

S Jakabfalvi János, a veszprémi püspök.

Hogy aztán eloszlék a budai gyűlés,

Titkon is, nyilván is, folyt a nagy készűlés;

A király egy haddal megindítá Kontot,

Induláskor annak ily szavakat mondott:

„Valahol utaztok, valahol átkeltek,

Meg ne tudjam én, hogy bántsatok egy lelket,

Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!

Koronámra, mondom, szennyet ne hozzatok!”

A másik had is gyűlt Rákos mezejére;

Laczfi Apor István annak a vezére,

Vele a két fia, három öccse, mert még

A tatár Moldvából nem bocsátja Endrét.

Ide csatlakozott a két harcos Bebek,

Draskovics, Andrási, Druget és egyebek,

Ide jó Giléti öccsével Jánossal,

A János fiát is hozván Domokossal.

Aztán Szécsi Miklós, a felső-lindvai,

Szudár, Bánfi, Német, a két Kanizsai,

Szécsényi Miklós a nógrádi főispán,

Bátori, Pohárnok és Butkai István.

De ki győzné sorra megnevezni őket,

Nem mondom, egyenkint, de csupán a főket?

Mindenik a maga zászlóalját hozza,

Ezrével, vagy amint fel van rájok osztva.

Ti is feljövétek, barna kunok, jászok,

Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,

Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,

Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.

Lajos e hadakkal előbb tábort járat,

Követi a szemlét isteni szolgálat,

Ősz Telegdi érsek fenszóval megáldá,

Ugy népét a király előre bocsátá.

Maga pedig Lajos gondját a hazának

Letevé kezébe az édes anyjának,

Mert okos személy volt, nem is volt, asszonyban,

Hozzáfogható más, egész Magyarhonban.

Mellé pedig adta, mint férfi tanácsot,

A megélemedett Telegdi Csanádot,

Így, e roppant házat elrendelve bölcsen,

Maga is a gazda indult sietősen.

Toldiné pedig űlt egy szombati napon

Este a ház előtt, a kiűlő padon;

Akkor jött dologból Bence a vén szolga,

És leereszkedék valami tuskóra.

Tiszta, mint a pohár, volt az udvartájék,

Hüvössé locsolva az esteli árnyék,

Lanyha szellő repked, bársonyos az égbolt,

Vére-vett arcával várt az éjre a hold.

Fű, fa, madár csendes: csak egy rigóének...

Csak erős, mély hangja hallik Etelkének

Lent, az udvar lábján, ahol épen fejet;

Szűri habkezével a felhabzó tejet.

Jóllakott tehenek fanyalognak mélán,

Zöldszinű, virágos, illatos új szénán,

Míg a sárga borjuk, telhetetlen kéjjel,

Farkat billegetve, dőzsölnek a téjjel.

Toldiné asszonyság tünődék azonban

Anyai örömben és anyai gondban,

Meglátszott a képén hogy mikor, mit érez;

Utoljára így szólt az öreg Bencéhez:

„Elmegyek én magam, bizony el én oda:

Megtudom, meglátom, kicsoda? micsoda?

Kitől hozta Miklós azt a gyűrűt jegyül?

Kit ad a jó Isten vénségemre menyül?”

Nagyon helybenhagyta Bence a szándékot,

Hogy legyen, mint legyen: el is végezék ott:

Másnap a hajnal még alighogy zsendűle,

Mikor Toldiné már a szekéren űle.

Etelke pedig az öreg Bence jobbján

Hajtá a lovakat az első saroglyán;

Váltig restelé a vén cseléd a dolgot:

Egész úton pörölt, veszekedett s morgott.

Estefelé volt már hogy Keszibe értek,

Mint idegen utas, hálásra betértek;

Ott leszálla Bence s ápolgató kézzel

Lovai üstökét megrántotta kétszer;

Toldiné pedig ment befelé, a házba,

Jobbra is, balra is szemesen vigyázva:

Milyen a háztájék? a pitvar? a konyha?

Mindezekben ismert csinos gazdasszonyra.

Azután benyitott egy üres szobába,

Onnan a másikba, oda is hiába;

Körülnéze bennök és egy pillanattal

Szemébe tűnt minden: szék, ágy, tükör, asztal.

Visszatérve, leplét felhajtá az ágynak,

Tisztának találta mindeniket s lágynak,

Azután kifordult, s végig az udvaron

Gyönyörűség! mennyi volt az apró barom.

Így, sehol nem látván egy emberi lelket,

Szemügyre veheté az egész nagy telket,

Mignem, ráakadván a gyümölcsös kertre,

Annak fái között Piroskát meglelte.

Cicázott Piroska a leány cseléddel;

Mit az idegentől tudom is hogy szégyell,

Abbahagyta mingyárt, az orcája égett;

Azonban jó szivvel látta a vendéget.

Felvezette őket az első terembe,

Váltig szabadkozott, hogy nincs semmi rendbe’

(Toldiné is váltig mondta, hogy nincsen mit) -

Letörlé a székről a sok tiszta semmit.

Csakhamar beszédbe ízeledtek hárman,

Előbb tartózkodva, hanem aztán bátran,

Mert kis gyermek a szó ismeretlen körbe’;

Elébb búvik, aztán maga fut az ölbe.

Elmondá Piroska, hogy az atyját várja,

Ha nem jött ebédre, megjő vacsorára;

Ugy is lett, haza jött, de komor volt nagyon,

Hanem migyár’ vidult, hogy vendége vagyon.

S míg a jó öregek beszédbe merültek,

Etelke, Piroska, a konyhába tűntek;

Összebarátkoztak a legelső szóra,

Mintha együtt nőttek, nevelkedtek volna.

Nem is állott a szó Toldi Etelkében,

Csakhamar a szája kioldott eképpen:

„Hej, te Piroska!... de nem mondom, mert titok.

Hej, ha te úgy tudnád, azt amit én tudok!

Nem vagyunk mi útas, igazán megvallva,

Nagyanyám-asszony a Toldi Miklós anyja;

De egy léleknek se szabad ám tudni azt;

Soha rád se nézek, hahogy rajtam kiadsz.”

Megijedt Piroska, meg is örült ezen;

Hátha majd valamit nem inyére teszen!

De más részben örül, a napot is áldja

Hogy a Toldi Miklós édes anyját látja.

Legottan a két lyány egymást megölelte,

Piroska Etelkét, Piroskát Etelke;

Van beszéd, de mennyi! tudom hogy akárhol

Bujdosik most Toldi, a jobb füle lángol.

Benn pedig a gazda, együtt a vendéggel,

Cserélgetik a szót, öreges beszéddel;

Toldiné azt kérdi, idegen módjára:

Van-e több cselédje, vagy csak ez a lyánya?

„Dehogy van! dehogy van!” sopánkodva felel,

„De százzal se volna több bajom, mint evel;

Most is oda voltam, most is abba’ jártam.

Atyafi gyülésen, a rozgonyi várban.”

Így felelt boszúsan és elpanaszolta

Mi légyen a bajnak egész léte-volta,

Hogy’ adott a király igazság-levelet,

Miszerint vagyona Piroskáé lehet;

Hanem a rokonság feltámadt ellene,

Hogy nem ér az semmit, a király levele,

Nem is úgy ütött ki, mint a levél tartja,

Mind azt feleseli, mind azt hánytorgatja.

Egyik része, ugymond, fenyegeti perrel,

Szeretne vagyonhoz jutni könnyü szerrel,

Meghal ő, azt mondják, nem él örökkétig,

Akkor a jószágot szerteszéllyel tépik:

Más rész avval gyötri, tőle azt kivánja:

Rozgonyi nevűhöz menjen a leánya,

Tyúkkal és kaláccsal üldözik untalan:

„Nocsak, öcsém uram! nocsak, bátyám uram!”

Többen kérik a lyányt, de ő megmutatja

Hogy hiába kérik, mert azér’ sem adja;

Pedig utána járt és bizony a levél

- Törvénytudók mondják - bizony nem sokat ér.

„De fölmegyek én még, ha az Isten éltet,

Kérek a királytól erősebb pecsétet,

És olyan levelet, aki hogy megálljon;

Tudom meg is adja felséges királyom.”

Így végezte szavát; hanem Toldi felől

Egy igét se szóla, nem is hozta elő:

Mert ami világos, nem öröm az néki,

S ami titkon esett, minek kürtölné ki?

E közben Piroska felhozá a tálat,

Melléült a gazda s a két asszonyállat,

De Piroska nem ült jegybe és gyűrübe

Micsoda gazdasszony, aki enni űl be!

Toldiné meg a lyányt tartja mindig szemmel,

Nem aval a nyájas édes-anyaszemmel,

Hanem mostohával, amilyennel soha

Nem nézhetne irigy napa vagy mostoha.

De hiába nézte, de hiába leste,

A csomót a kákán hiába kereste,

Nem talált hibára, síma volt a káka:

Rozgonyi Piroska leányok virága!

Hogy aztán ideje volt a lefekvésnek,

S unni kezdé magát világa a mécsnek:

Toldiné asszonyság jó éjszakát monda,

Etelke is mingyár’ követé őt nyomba.

Rozgonyi meg, amint azok elpihentek,

Találgatja szörnyen: vajjon kik lehetnek?

Hallá ezt Piroska, de nem szólott reá,

Mintha ő sem tudná, vagy nem is hallaná.

Toldiné azonban Piroskát az ágyba’

Befoglalta buzgó szép imádságába,

Mingyárt fia mellé, akiről Etelke

Rosszat újságolni, jó hogy elfelejte.

Alugyál jó asszony, álmodjál ma szépet:

Nem hoz-é, ki tudja, bút a holnap néked?

Hej! mert aki fiát szülte a világnak,

Búbánatot szűle az asszony magának.

Szép is volt az álma, mert aranyos kedvvel,

Mosolyogva így szólt Rozgonyihoz reggel:

„Soha se törődjék nászuram oly nagyon,

Kire száll a birtok, kié lesz a vagyon.

Ha elveszi a lyányt, tudom el is tartja,

De meg, jó az Isten, majd csak kimutatja -

Megüté ez a szó fülét a gazdának,

Hogy mi okból mondja őtet nászurának.

Így, nem sok beszéddel, összeismerkedtek,

Egymás arcát nézve, öröm rózsát szedtek;

Majd a szó is, egyik a másikat, hozta,

Szegény Toldinénak fájdalmát okozta.

Csudálkozott szörnyen, alig hitte Pál úr,

Hogy semmit se hallott a Miklós bajárul;

Elejét utóját hosszan elregélte,

Hanem Toldiné azt nem hallgatta végre.

Első mozdulattal a szivéhez kapott,

Másik mozdulattal nyitá az ablakot:

„Fogj be, öreg, fogj be!” - és a jámbor gazda, -

Nem volt annyi lelke, hogy tovább marassza. -

Mért vonúl magányba a mélységes bánat?

Mért búvik sötétre a vérig vert állat?

Mért a haldokló vad, sűrű rengetegbe?

Természet törvénye vagyon mindezekbe’.

Megsohajtá Bence Nagyfalu határát,

Köszönté süveggel a kopasz határfát,

Akkor immel-ámmal a világba nézve

Követé gazdáját halkan fütyörészve.

Toldi pedig - hagyván Pirkóra az útat -

Összeillegette a jövőt és multat;

Mit tehetne, vajjon, addig is vitézül

Míg az olasz ellen a király felkészül.

Most a lova száját megrántá egy helyen,

Hogy ne hajszra tartson, hanem csára menjen;

Addig kisérgette azt az útat, csára,

Hogy elért Erdélybe, kulcsos Kolozsvárra.

Ottan megcserélte a rajtavalóját:

Páncélját, paizsát, sisakját, forgóját,

Hogy, mikor meglátta, Bence is bámulta,

Ugy mosolyodék rá egy kis idő múlva.

Onnan pedig indult messzi Moldovába,

Hires Laczfi Endre székely táborába;

Megpróbálta kardját a tatárok ellen,

Mivelhogy régóta hever a hüvelyben.

Ekkor esett az, hogy a tatárok kánját

Elfogá, kihúzta, széllyelverte nyáját,

Mint mikor a juhász botját közre dobja:

Széllyel ugrik a nyáj: s a nagy kost kifogja.

Elevenen vitte Laczfihoz a kámot,

S elbucsúzék Toldi, miután beszámolt:

Megsugá négyszem közt, hogy ki volna, s kérte

Szóljon egyet-kettőt a királynál érte.

Laczfi ezt örömmel fogadta, hogy meglesz,

Toldi pedig indult szomszéd lengyelekhez:

Hanem a góbék közt foly különös beszéd,

Mert nem ismerék fel Toldi bajnok kezét.

Azt esküszi lófő, azt esküszi gyalog:

Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:

Néhai Szent László nagy király vezette

Őket a pogányság ellen ütközetre.

Mert, amikor, ugymond, épen tűzbe mentek,

Hogy? hogy nem? előttök egy vitéz jelent meg,

Fegyverkezve talpig vérttel és páncéllal,

Sima csiszolt vassal, csillogó acéllal.

Roppant nagy ló tombolt (tódítják) alatta,

Maga is őket egy fejjel meghaladta;

Pallos a kezében s nagyfejű buzogány,

Minek a szelétől csak úgy dűlt a pogány.

Sőt nem egy a hitét arra is ajánlja,

Hogy fején tündöklött arany koronája.

Feje fölött pedig, fényes kerekségen,

Koronás asszony űlt a levegő égben.

Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták,

Hanem azt mindnyájan bizonyosnak mondák.

Hogy maga Szent László király a levente

S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette.

Akárhogy’, akármint: a győzelem övék,

Celnai jó borral isszák is a levét,

Amit örömében Laczfi Endre oszta,

Erdélyből, magával, sok tömlőben hozta.

Mi pedig siessünk Toldi Miklós után

Bujdosó, vándorló, viszontagos útán;

Sok esett őrajta, sok jeles történet

Ami fölött most csak elsuhan az ének:

Elsuhan, átsuhan mint a fecske szárnya

Mely a tavat éri, belé még sem mártja,

Vagy mint szökdelése víz felett a kőnek

Mellyel a gyerkőcök a folyamon szőnek.

Tudta ő, hogy Kázmér, lengyelek királya,

Egy testvér Lajosnak az édes anyjával;

Tudva, e szerént hogy azok ketten egyek,

Gondolva magában: „Oda bizvást megyek.

Mint magyar vitézzel, jól fog bánni velem,

Itt ez a kard: e lesz ajánló levelem;

Tán szolgálhatok is némi részben neki,

Tán Lajosnál értem magát közbeveti.”

Ilyes gondolattal odaért, hol vissza,

Napkeletre önti habjait a Nyisztra;

Komp vinné az útat keresztül a vízen;

Most ki vala kötve, de a tulsó részen.

Toldi a révésznek mindegyre kiáltott,

Karjával is inte, bár senkit se’ látott

Beléúna végre s abbahagyta osztán

Integetni, mint a szélmalom a pusztán.

Pirkó paripáját folyamnak biztatja,

Bence is ért arról, utána usztatja,

Így a parthoz jutnak, mely azonban sziget,

Néhol bokros erdő, néhol tisztás liget.

De ki látott ilyet! mindenik fa bitó:

Hozzákötve egy-egy isten adta zsidó;

Szájokat feszíti száraz, fojtós moha,

Alig fedi őket az egy testiruha.

Kapott ez alkalmon a vitézlő Bence;

Jól kifent kardjával egy husángot metsze,

Kezdé a legelsőt ugyancsak páholni,

De felháborodván, így riad rá Toldi:

„Menydörgöm adtát is! - vered, akit vernek?”

Szepegett a szóra Bence, mint a gyermek;

Parancsolta Miklós, hogy rögtön eloldja;

Így panaszlá a bajt Ábrahám utódja:

„Költözünk, bujdosunk szép Magyarországból,

Számkivetve onnan, király parancsából.

Amiért ősei hitét nem hagyá el:

Költözik, bujdosik a szegény Izráel.

Hogy e komphoz értünk - nem tudván előre -

Dovec az óriás ennek vámszedője -

Amit életünkben összesugorgattunk -

Oh ég! - mint az ujjam - meztelen maradtunk.”

„Oldd meg társaidat!” a levente szóla,

S elfordulván, többé nem méltatta szóra,

Hanem fölkereste Dovecet, a zsiványt:

Iszonyú mulatság, amit épen csinált.

Egy-egy fiatal csert a földig lehajta,

S midőn felereszti, már zsidó függ rajta;

Visszapattan a cser, az elégen túl is,

Kolompol a terhe innen is, meg túl is.

Észrevévén Toldit a bokron keresztűl,

Egy fiatal gyertyánt fölszakít tövestűl,

És úgy várja készen, mint valamely bottal,

Ütni húzakodó feszes állapottal.

De Miklós zúdítja zubolynyi buzgányát:

Eltalálta, épen a vakszeme táját,

Vak is lett azonnal, siket is lett tőle,

Tompa ökröndéssel lezuhant a földre.

Megpihene mostan, a cselédjét várva;

Hát íme közelget éktelen nagy lárma:

Hallik Bence hangja: „Egy-egy arany! zsidók:

Amiért megmenténk, fizessetek adót!”

Másfelöl perpatvar, csúnya veszekedés:

„Nem volt semmi alku - nem volt semmi kötés!”

Toldi haragszik is, nevet is: „goromba!

Hogy mersz elegyedni te az én dolgomba?”

Így dorgálta Bencét; s így ez abban elmult; -

E kis tréfa után Toldi tovább indult,

De nem a királyhoz, Krakó városába:

Üres kézzel nem megy gondolá magába.

Hanem viszen neki, szép szavai mellett

Fényes ajándékot, fényes győzedelmet;

Alkalom volt erre: sok garázda litván

A lengyel hadakat mindennap szoritván.

Eszébe jutott a régi háborúság;

A lembergi vásár csak tennapi újság.

Miszerint a litván rablók feje, Olgárt,

Felgyújtá a várost, leölé a polgárt.

Kapzsi nép a vásárt hogyan verte széllyel,

Drága selyem-bársonyt mértek koplyanyéllel:

Nem árult az adó, és a vevő nem vett:

Mégis elkölt minden, pénze mégis elment.

E tudva, magát ő lengyelekhez adta;

Erejét karjának úgy is kimutatta

Hogy Lubárt és Kejstut, megszaladva rútul,

Minden kedvök elment újabb háborútul.

Így, a harc mezején töltve néhány hetet,

Toldi a sereggel Krakóba sietett;

Fényes diadallal vezeték Krakóba,

Hol immár előbb is forgott neve szóba.

Tudniillik Eszter a szép zsidó leány

Hallotta Dovecről: mit mivelt a zsivány;

Hallotta: ki, mikor? hogyan tanitá meg,

Hite sorsosait hogy szabaditá meg.

Eszter a királynál benn vala... még’ nagy benn!

Orca nélkül való fejedelmi kegyben;

Nem csuda tehát, hogy Toldinak a híre,

Jó szállást csinálni, előbb odaére.

Nosza hát, nagy torral a győzelmet üllik,

Ami tivornyának is bizony beillik;

Első hely közöttük a zsidó leányé:

Szebb ruhában űl ott, mint Sába királyné.

Az urak ellenben isznak kegyetlenűl,

Az a nyertes, aki asztal alá kerűl;

Olyan mesterség ez, hogy könnyű az utja:

Aki nem tanulta az még jobban tudja.

Eszter pedig, ámbár szeme Toldin jára,

Felügyelt a király arany poharára;

Piros galamb-ajka sűrűn megcsippenti:

Akkor ivás nélkül meg nem állja senki;

Legalább a király úgy van azzal mindég.

De poharazásban legelső a vendég:

Maga is a király nézi gyönyörködve,

Szivesen beszélget vele időközbe’.

Kérdez tőle holmit; sokszor emlegeti,

Hogy Lajost, az öccsét, mily igen szereti

Országát is, ugymond, végre neki adja,

Feltette magában: mert hát kire hagyja!

Többet is beszélne, kérdene Tolditól:

De nyelve az eszét már nem éri utól,

Megakadt egy szóban, a kellőközépen;

Nehéz lett, elalutt a nagy bársony széken.

Így vége szakadván tusnak, boritalnak,

Tehetsége szerint kiki hazaballag;

Toldi is hazament, lefekünni, oda,

Ahol készen várta egy szép vendégszoba.

Esze, lába, helyén; a nyelve is fordul,

Hanem az orcája tüzel a sok bortul,

Zúgó füleiben vad muzsika dörmög,

Szeme előtt pedig... hej! a bor nagy ördög.

Szeme előtt, mondom, a zsidólyány képe.

Ifjuság: bolondság! mi nem jut eszébe!

Eszébe jut minden, annyi minden régi -

Mikor a kőből is olaj cseppent néki.

Hol ezen jár esze, hol a zsidólányon:

Nem bir elaludni, hánykódik az ágyon,

Mikor egy vén asszony a szobába lépve,

Bár csak ketten vannak, suttog a fülébe.

Sugva beszél hozzá, mert a nagy-felszónak

Több orcája van ám, mint a susogónak:

Attól is, ki hallja, attól is, ki mondja,

Szégyenli az magát, hangosan kimondva.

Toldi a szégyenre - gondol is ő erre!

Követi az asszonyt egy bizonyos helyre,

Végig a tornácon, keresztül a házon;

Szőnyeges, aranyos tizenegy szobákon.

Tizenkettedikhez érve most a banya,

Mutatá az ínyét, mintha mosolygana,

Csendesen kopogtat, leskelődve nyit be,

Csak Toldit ereszti, maga nem megy itt be.

Lanyha széllel akkor mind az ajtónyílat

Megcsapá egyszerre, mind a kedves illat, -

Azt gondolta Miklós, hogy nem is szobába,

Hanem egyenesen lépett mennyországba.

Nem volt abban ágy, szék, vagy más cifra holmi,

Mint az ilyen házat szokás bútorolni;

Közepéről egy mécs rózsaszinű lángot -

Piros üvegen át terjeszte világot:

Így néz vissza a nap, mikoron az esti

Felhőkkel a tájat biborszinre festi.

Fedezé a földet bolyhos bársony szőnyeg,

Melyet a láb érez puha fris mezőnek.

S mint megannyi lombos, leveles zöld cserje,

Virág volt lerakva, külön-külön helyre,

Magokat szép szinnel, árulják illattal,

Egy erdőt képeznek, tűkör lévén a fal:

Százszor veti vissza, hogy erdőnek véljed.

Közepén a szoba kereken lemélyed,

Lejáró van oda lépcsős márvány padon,

Köröskörül, mint a bányába Váradon.

Három fehér lépcső viszen a gödörbe,

Három látszik ismét alább, mint tükörbe’,

Mert a negyediket sima viz takarja,

Mely önárnyékától most egészen barna.

Fürdő szép leányok, hajladozó testtel,

Látszanak csúszkálni a lépcsőkön le s fel,

Látszanak, jól mondom, mert meg se moccannak,

Nem szégyellnek semmit, mivel kőbül vannak.

Fehér lábát egyik most ereszti belé,

Más pedig a vizből most vonja kifelé,

Harmadik a lépcsőn szárítkozik űlve, -

Szembe, háttal, hanyatt, - mindenképpen dűlve.

Legfeljebb és legtúl karját nyujtja kettő,

Nagy ezüst medencét fogva, mint egy teknő,

Hátra emelik azt, testök visszagörbűl,

Mintha így a partra tennék a gödörbűl.

Még túl a két lyányon, szembe az ajtóra,

Másik kettő térdel a szoba-pallóra,

Párosan, de kissé széllyelebb egymástul,

Kettő pedig összébb, emezeken hátul.

Valamit emelnek közbül ezek négyen,

Ketteje görnyedve, más ketteje térden,

Könnyü hintaszéket, ami négy szíjon lóg,

Tengeri csigához mindenbe hasonlót.

Fölfelé a háta tornyodzik magosan,

Dinnye-gerézd formán, hosszu rovátkosan,

Széle széllyelterped, mint a páva farka,

Hanem tiszta fehér, nem pedig oly tarka.

Selyem boritéka ki van tömve puhán,

Jobb az ülés rajta, mint a gyenge mohán,

Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,

Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.

Lábait az ezüst medencében tartja,

Csekély öltözet van hideg ellen rajta,

Pongyola szabású ritka fehér kelme,

Gömbölyü termetét kimutatja selyme:

Termetét egészen, a szinét is félig,

Kebelétől kezdve, le a lábszár élig;

Nagy, fekete haja, derekán átvéve,

Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.

Első gondja volt, hogy mellét betakarná,

(Mutatta legalább, mintha ezt akarná),

Szemérmesnek látszó szempillái alatt

Ravaszúl leskődött a hamis gondolat.

Zavarodva Toldi még mindegyre ott áll:

„Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!”

De hamar megbánta együgyü kérdését,

Szégyellve az asszony hangos nevetését.

„Azér’ hivattalak” monda neki Eszter

„Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el.”

Odamene Miklós, térdeit a kőre,

Lebocsátá frísen, a márvány lépcsőre.

Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban,

Megtalálta s kezdé mosogatni abban;

De mialatt piros szép körmeit mosta,

Eszébe jutott az ártatlan Piroska.

Felkapá az edényt, maga is felállván;

Eszter pedig most a kőleányok vállán

Pihentette lábát, amelyek ott elől

A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;

Így űlt, mosolyogván a Toldi szemébe.

Hanem a vitéznek komor lett a képe:

„Adta bestiája!” káromkodik s nevet.

Szeme közé önti a sok szappanlevet.

Egyszeribe, mint az, kit ostorral vágnak,

Végit érte Miklós tizenegy szobáknak,

Onnan a tornácra, onnat az udvarra,

Sebesen csapódik, hol jobbra, hol balra.

Fölkereste Bencét, felrázta keményen:

„Nyergelj fiu, nyergelj! de mindjárt meglégyen!”

Alig is tölt abba három-négy pillanat,

Hogy már Toldi Miklós a mezőkön haladt.

Eszter pedig és a banya köztanácson,

Arra határoztak, hogy lármát kiáltson;

Nem sok a látatja, mert akármit csinál,

Minden ember alszik, főképen a király.

Világos viradtig ott lesé az ágyát,

Akkor elővette Potifárné vádját,

Amire tanítá szégyen és a bosszú -

Hanem ez az ének már nagyon is hosszú.

Toldiné bús szíve otthon is csak fája,

Szomorú lőn neki csendes háza-tája,

Szomorú és siket: ahová, jól tudja,

Hire a fiának, ha volna, se jutna.

Azér’ eltökélé hogy Budára menjen:

Sok ember megfordul oly világos helyen,

Népek és országok utja metszi átal;

Szemfül ember ottan mindig ujat lát, hall.

De meg’ célja is volt az özvegy királynét

Felkérni, hogy lenne szószóló fiáért,

Visegrádra menni, elébe járulni,

Egy kis ajándékkal lábához borúlni.

Rögtön is hozzálát, késedelem nélkül,

Elrendeli házát és az útra készül;

Mezei munkának úgy is szűnt a napja:

Ami hátra van még, azt Bencére hagyja.

Azután egy belső régi szekrénybe nyúl,

Amelyet magával hozott menyasszonyúl;

Nehezen nyiták ki, sorba vették hárman,

Kulcsa megfeledte a járást a zárban,

Toldiné felhajtja felső takaróját.

Gondosan beszerzett halálra-valóját,

Akkor vigyázattal, jobb kezét ledugva,

Keresgél fenéken valamit egy zugba.

Előbb is az arany koszorút vevé ki.

Anyai jószága volt e párta néki,

Úgy szállott az mindég leányról leányra,

Bajos lenne hamar megmondani, hányra;

Gyémánttal, rubinnal a cifrája ékes,

Smaragd benne szép zöld, opál benne kékes. -

Odagörbül a lyány, lélekzetet sem vesz,

Szeme ragyogása a köveken túltesz.

Azután kösöntyű, szinte olyan áros,

Kerűlt napvilágra; összeillő, páros,

Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,

Melyeket azóta kettős gonddal őriz.

Hamisan Etelke nagyanyja karjára

Kapcsolá az arany perecet, próbára:

Felrántá egészen, feljül a könyökén:

Maga Toldiné is mosolyogta, szegény.

Majd elővevé a szinehagyta övet,

Lefeszíté róla késheggyel a követ,

Drágakövet, gyöngyöt, mellyel ki volt rakva,

Ezt is, a többihez, kis kosárba rakta.

Arany láncot és még több ily csecse-becsét

Tőn hozzá, minek csak gondolt némi becsét;

Betakarta osztán, szép fehér kendővel,

Sok-rét, hogy semmi ne hulljon ki belőle.

Most az eleséggel megrakott szekérbe

Széna-űlést töm az öreg Bence térde,

S od’adván a gyeplőt, egy suhanc legénynek

Bölcs tanácsaival nem látszott fösvénynek:

Ezt így kell, amazt úgy; mutatá, hogy lássa,

Mi a lóhajtásnak különös fogása,

Elmondá az útat, egészen Budáig:

Itt s itt hajszra, csára, tekerűl, szétválik.

Unta is már a szót Gere, a tanítvány,

Ostorával néha nagyokat suhintván;

Meg-megcsapta lábát a lógós lovának,

S megrántá a gyeplőst, hogy ne szaladnának.

Végre osztán felült a nemzetes asszony,

Meghagyá Bencének: mit, hogy igazgasson.

Mellé unokája; míg egy leány cseléd

Be-lim-lomozá a szekér első helyét.

De, mikép utazott Toldiné Budára,

Nem méltó az ilyen tisztes krónikára;

Háza volt Miklósnak, oda szálla Budán;

Mint a magáéba kedves fia után.