DALNOK ÉS KIRÁLY.

Szélvész üvölt, - a tenger

Egy sajkát zúg körűl,

Rajt’ egy öreg király és

Egy ifju dalnok űl.

S mig korona övedzi

Az aggnak ősz haját,

Még fris babér az ifju

Redőtlen homlokát.

»Mit ér mostan hatalmam, -

Szól búsan a király; -

Ki annyi harczban győzött,

Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti

Meghalt királyait,

Csak a ki jutalmazza,

Említi tetteit«.

,Isten veled, szerelmem! -

A dalnok énekel; -

Isten veled örökre,

Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek

Ismétled hangjait,

Gondolj reám is akkor,

Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam,

Ne sírj, oh kedvesem:

Szerettem, énekeltem,

És ez elég nekem’.

S a tenger inkább ordít,

A szél inkább fütyül,

A sajka szirtre vetve,

Törötten elmerűl. -

Megszűnt a vész, nyugodtan

Áll a tenger megint,

A holdvilág felkelve,

Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja

Fenn úszik tükörén:

Az aggnak koronája

Temetve fenekén.