DALOK A LABDATÉRRŐL

Valamikor labdatéren

Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdaverő boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal

Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Labdát vernek víg-feledten,

Csak úgy kussoltat a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Ni, most a labdatéren

Milyen gyorsak a fiúk

És még szebben kacagnak,

Miként a régi hatok.

Milyen, milyen szent volna

Utódomat meglelni,

A kitudott, kis senkit,

Fölösleges nem-játszót

És szólni hozzá vigan:

»Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiúk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.«

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiú.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyüjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.