Dámon és Dóris.

Egy tsókodért legeltetem

e’ balsamillatok között,

szerelmes Dorka! nyájadot.

’S te addig a’ tserfák alatt,

virágot szedve, andalogsz,

’s az édes Ámor’ kínnyait

zokogva énekelgetvén,

magányos fűzesek között

az árva Dámont elhagyod.

A’ friss ligetnek tölgyei,

Flórának legszebb szálai,

a’ legszerelmesb énekek

nem illetik meg szívemet,

ha Dámon tőllem messze van.