Danaë

Volt egy király, ki, míg szemét

Még az ág ki nem verte,

Sok féltett szűzek érdemét

Fortélyosan elnyerte;

Volt ennek egy leánykája,

Ki még nem is zsendűle,

Még mejje virágocskája

Bimbózni se készűle.

Ámor azt a praktikáját

Még nem is álmodozá,

A nyalándék ifjak száját

Mint ízelítse hozzá.

De tudta a vén, magára

Hogy nem jó egy lyányt bízni,

Azt is, hogy majd minden vára

Sem lesz elég őrízni.

Próbálta ennek előtte

A kis ámori nyílnak

Oly erejét, hogy előtte

Minden zárak kinyílnak.

Mint egy tanult vitéz, ki már

Sok bástyákat megveve,

Hogy planizál, midőn egy vár

Őrizőjévé leve.

A király úgy veti-hányja

Jártas-költes elméjét,

Hogy óltalmazza leánya

Legféltőbb kincsecskéjét.

Egyszer durva gondolatja

Azt súgja vén fejébe,

Hogyha lyányát bézárhatja

Egy torony tömlöcébe,

Melyet rézből koholtatna

Még nem hallott munkával,

Már úgy bátran truccolhatna

A latrok próbájával.

Jól van, a torony megkészül,

Danaët bévezeti,

Lakatot vét rá vitézül

S kúlcsát zsebjébe veti.

Végre az ajtó mellé is

Láncol dühös ebeket,

Ne bocsássanak felé is

Semmi teremtéseket.

Még ki sem nyílt virágába

Ez az ártatlan lélek,

Itt hervadozott magába,

Kiről én most mesélek.

Igy sínlik a kis viola,

Melyet, míg ki se nyitott,

Valaki, midőn árkola,

Egy hanttal beborított.

Azonban az idők múltak,

Nyílt a virágszál, nőtt is,

Érzékenységi újultak

A pengő fal között is.

Nem látott ugyan szükséget,

Mert a vén minden reggel

Elegendő eleséget

S csecsebecsét hordott fel.

Sok efféle bóldogságnak

Uszkálván közepette,

Egy ottan nőtt kivánságnak

Eleget nem tehete.

Maga sem tudja, mit kíván,

Nem is tudja képzelni.

Eszét segítségül híván,

A’ se tud rá felelni.

Sem itala, sem étele,

Álom se jő szemére,

Mejje forróval van tele,

Hol hűl, hol hevül vére.

Ég felé fel-felemeli

Elbágyadott szemeit,

Térdel, kezeit tördeli,

Kérne, de nem tudja mit.

De tudta ama csábítók

Legtöbbet próbált feje,

Ki előtt nem vala titok,

Danaë rejtekhelye.

Jupiter, mondom, megfejtvén

Azon rágá körmeit,

Hogy mint törölje ki a vén

Őrállónak szemeit.

Egyszer az ötlik eszébe,

Hogy essőre kén válni,

Úgy tán Danaë ölébe

Le tudna folydogálni.

Kellemkéket gyüjt rakásra,

Kiket ölébe vészen,

S háromszori rázkódásra

Arany felhővé lészen.

Egy fót kellemnek azt mondja:

Danaët készítgessék,

A többinek arra gondja,

Hogy őtet lebegtessék.

Amazok tőlle elfutván,

Lejjebb-lejjebb hancúznak

S a réz toronyhoz lejutván,

Egy nyiláson becsúsznak.

Ott a már fellobbant szűzet

Még jobban felgerjesztik,

S a mejjét emésztő tűzet

Lengésekkel élesztik.

Most pirosra csípegetik

Sáppadozó orcáját,

Majd elfojtják, s kifűzetik

Mejj-szorító ruháját.

Fél-ájultan ágyára dűl,

Hánykódik, ürög-forog,

Míg sok padláson keresztül

Az arany-köd szivárog.

S midőn egy hízakon, szépen

Le akarna csordulni,

Akkor talált szegény éppen

Az ég felé fordulni.

S ohajtozó szívvel ekként

Hogy repesve pihegett,

Az arany esső szemenként

Szöve rá ködszőnyeget.

Azon belől hát mi esett,

Azt magam nem láthattam,

Hogy Danaë teherbe esett,

Azt csak mástól hallottam.