Dante

Egeit az Ember, e vándor állat,

az évek nyári nappalára s téli

éjére fülledt üngökként cseréli

s nyugalmat nyugalomban nem találhat.

S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott

életét friss legek selymébe; déli

édeneit, mint otthonát, kiéli;

de visszatér megint, s a régi tájat,

mint régi kedvest, uj szépségben éri.

Igy én is, amint visszatérek egyre

anyaföldemre - ama drága Hidra,

melyen át percem az Örököt éri,

amelyből jöttem: az otthoni hegyre:

úgy térek vissza, Dante, tájaidra!

Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon

s jól ismerem a Tisztulás hegyének

fájó lépcsőit, és az Ég kegyének

csillagos távlatait; sírva botlom

lelkem rongyára minden árkon-bokron

(mint papirkákra, miket útjegyének

szórt el a vándor), merre a Nagy Ének

visszavezet, vad erdőn s annyi poklon

tikkadtan e különös nyaralásra;

bár minden tulvilágból hazavásva

fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,

hol mint poklát cipelő útas-ördög

vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,

tengek, lekötve, s mégis számkivetve.