DÉL VAN

Tűzesőt szór a nap lángos taréjja,

ég a selyem ezer szép asszonyvállon.

A Dunapart kiöltözött kevélyen

s friss gesztenyevirág rügyez a fákon.

A Duna vize loccsan ringva, rengve

és asszonyszemek néznek elmerengve,

kacéran, csalfán, ingerlőn, aléltan...

Dél van!

Az arcuk szép és láng ül a hajukban!

Kivillog hozzám selyemharisnyájuk.

A férfiak, a tavaszi legények,

sóvár szemüket hosszan vetik rájuk.

Az egyik jön, a másik tovalibben;

a tavasz búgva gázol ereimben:

megindul mind, szívemben ami vér van!...

Dél van!

Egy kék padon habos halomba csipke,

asszonycsípőkre hajló drága selymek:

ott ül az asszony, akit én imádok,

ki mást szeret s akit mások szeretnek.

E padhoz régi, bús jogom van nékem:

sok hosszú, rémes, fagyos téli éjen

aludtam rajta fáradtan, aléltan!

...Dél van!