DÉLELŐTT

Langy délelőtt... Az álmos párkák

időfonálja úszik halkan.

Az imént még öblösen, mélyen

egy régi szép verset szavaltam...

A konyhán künn az asszony és a

kislányom csöndben összenézett;

tán azt hitték: megbolondultam...

Az udvaron kóbor zenészek

alamizsnát váró kalappal

kezükben egy dalt kornyikáltak...

Aztán elnémult újra minden. -

Fehér papír fölé zilált rab:

újból az asztalra borultam...

Az asszony kint zöldborsót fejtett;

a kislány lángpiros fonállal

hímezett; és ölembe ejtett

fejjel aludt kedves kutyuskám...

Ki-ki maga dolgát csinálta.

Úszott a ház a békességben,

akár egy angyalszárnyú bárka.

Csak én ülök így mozdulatlan,

soha semerre el nem érve.

Fehér papír fölé borulva,

az idő hűs zenéjét mérve...