DÉLI DERŰ

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit,

S nézem a fénylő fákat fülledt árnyban

S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik.

Ó, boldog bágyadás... egykedvün ásít

A fáradt száj, s izzadt izmokkal, lágyan

Hevernek karjaim s ernyedt kezem...

A tavon víg nők mennek csónak-útra,

Arcuk csiklándja szeleburdi szél,

A blúzokon kecses redőt nyom ujja,

S csipkéiket hevült nyakukra fújva

Hajló füvek közt halkan erre tér,

S nedves szájjal megcsókol csendesen...

Áldott derű! ó, hányszor hívtalak,

S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,

Mikor a holtralankadt gondolat

Aléltan alszik homlokom alatt,

S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám

Egy nyomorú tál vízben megmerítsem...

Ó, simogasson illatos kezed

S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,

S mely bánatok közé temetkezett,

Hordozd meg szép álmok közt lelkemet,

Mint béna aggot hord könnyü toló-szék

Napfényes fák alatt, csendben, szelíden...

Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal,

Mutass, csendes derű! szép viziókat:

Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,

A balkonra szép nő lépjen ki halkal,

S mondja: édes... s mondjon más drága szókat,

Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra...

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt

Ma is elhozza, s nézem majd leverten

A csendes házakon a puszta balkont,

S míg elhagyott utcákon halkan elkong

Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,

Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...