DÉLIKE

Indúl az uj hold, - sugár-szálait

Mint egy ezüst vetélő hagyja el:

Sugáriból a csendes föld szinén

Szövődik halvány, reszkető lepel;

Mely elborúl a nyugvó életen,

És arra még mélyebb álmat bocsát,

Hol a lélek bejárja száz csodás

Látmány zsibongó, mesés csarnokát.

Indúl a hajnal, - bíbor fátyola

Arany szálakkal van áttörve már;

Lebben, - s a harmat róla földre hull,

Lebben - s a szellő lengedezve jár;

Zágy szender jő a mély álom helyett,

Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid;

Melyben az alvó tudja, érezi

A nyugvás boldog, édes kéjeit.

És indul a nap, a gyors égi hős,

S szekerének sugár-küllőivel

Holdfényt és hajnalt messzetávolít

És a világra világot lővel;

Megszűnt az álom és elmult az éj,

Ébred ki él, a föld, lég és vizek:

Az ifjult élet kedv és mozgalom

Pezsgő zajától forrnak, rengenek!

Midőn a hajnal szépen meghasadt,

Megnyíltak a virágok ezrei:

A hűs harmatban mosdató korányt

Illatos orcával köszönteni;

Csak a délike aludt csendesen,

Szemét behunyva a földön feküdt!

Nem élvezvén a reggel gyönyörét,

Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.

»Szomszédasszonykám! régen megviradt,

Fényben, illatban fördik a vidék;

- Szólt a folyóka a fák súdarán -

Csak te nem birtál felébredni még?«

Az ébresztő szót hallá délike,

S midőn már délen érzé a napot;

Megnyitván kelyhét meleg súgara,

A hajnalkának választ így adott:

»Hagyj engem a korány óráiban

Pihenni a jó földnek kebelén;

A déli napfény kedvesebb nekem,

Abban virúlok, nyílok, élek én!

Az én anyám ékes virág vala,

A liliomnál jóval magasabb;

Zöld lombozattól gazdag ágain

Teljes rózsák rengettek, mint a hab.

Ösméred a szellőt, ki nem lakik

És nem maradhat egy helyen sehol;

Nem kér szállást a lombok rejtekin,

Éjjel nappal megy s holtig vándorol,

Hajlékony és beszinlő módja van,

Ajkán enyelgő, suttogó beszéd;

Álmadban csókkal hinti ajakad,

És hátra sem néz röptében feléd!

Anyámat a szellő szerette meg,

S viszonszerelmet esdekelt soká;

Ha róla egy hervadt szirom lehullt:

Azt is felvette, azt is csókolá.

De a csapongót ösmervén anyám:

Hizelkedésit egykedvűn vevé;

Miből a szellő meggyőződhetett,

Hogy e virágszál nem leend övé.

Nemes kebelben csendes néma kint

Költ a csalódás és a veszteség;

Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -

- Az volt a szellő, - s boszút esküvék.

Anyámra törve éjnek idején

Leverte róla a menny harmatát;

Haraggal tépte, dulta lombjait, -

S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.

Idétlen mérge semmi kárt se tőn,

Az első perc ijedtségén felűl, -

Reggel, nevetni kezde már anyám...

De szíve megdöbbent véletlenűl;

S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált,

Akit már akkor karján hordozott;

A szellő levert, a rög rám gurult...

Anyám elveszte, kisded magzatot.

És eltemetve; hűvös föld alatt,

Nem láthatám a szép természetet!

Anyámat hallám gyakran éjszaka,

Lányát siratni, aki elveszett.

Majd süvöltő szél járt felettem el,

És mintha száraz kóró zörgene,

Anyámtól többé nem jött semmi hang,

Jelen volt a halvány ősz ideje.

A gondos kertész jött el azután,

Megszedte a fű- s virágmagvakat;

Hogy elvesse kikeletkor megint...

- Csak én maradtam ott a föld alatt!

Nagyok valának szenvedéseim!

S midőn vihar zugott a látkörön:

A télnek első csikorgó fagya

Összébb-szorítá kisded börtönöm.

Kínos kétségbesés fogott elő...

Midőn felém a jó földnek szava

Jövén csendes, sugalmas hangokon,

Megnyugtatott és megvigasztala:

- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen,

A földnek keble nyugtató, meleg!

Kis magzat! a tavasz ha megjelen:

Virulni, élni majd felköltelek!

S szemem, lágy édes álom zárta le,

Egy percig tartott... s hogy felébredék:

Felengedve volt börtönöm fagya,

Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.

Megtartott a föld anyakebele;

Lágy, édes álmat az bocsáta rám;

És álmaimból a nap költe fel,

Meleg sugárin felvirágozám!

Nem lészek én többé magas növény,

Anyám - a földnek keblét ölelem!

Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,

De akihez szerelem s hála von:

A fényes napnak, délben, melegen.