DELÍRIUMBAN

Mi az? A kedvnek óriása

Dalokban tör felém utat,

Gúnyolja szívem bénaságát

S kacagva fölfelé mutat.

Muzsika szól s fölsír a bánat,

Mit némán s büszkén viselék, -

Elég volt már, elég a vigalomból,

Kacajból, könnyekből - elég!

Mily őrültség az égbe törnötök!...

El a zenével, mert megőrülök!

Ah, álmodó szivekre balzsam,

Nekem új kínokat nevel,

Megannyi tőrdöfés szivemben,

Nem csillapít, csak ingerel.

E fékevesztett hangvilágtól

Irtózom én, ó, hagyjatok!

Szeretni úgysem tudtok engem,

Én egy elátkozott király vagyok;

Bősz végzet az, mi engem ideköt...

El a zenével!... még megőrülök!

Ó, hittem én is csába dalnak,

Mitől a szív örvénybe lejt!

Írt nem csöpögtet hő sebekre,

Igazi bánat nem felejt;

És amit istenült agyában

A bús, fakó poéta lát,

Ha égbe ront is gondolatja,

Szivét csak tőre járja át!

Gyanútlan, ámde kárhozatba lök...

El a zenével!... én megőrülök!

A szívem sír a hegedűben,

Ne játsszatok a húrjain!

Szivem zokog a cimbalomban,

És minden érintése kín.

Ó, szent e kín, ó, szent a téboly!

Vigadni most már én fogok!

Formába tör már szenvedélyem,

Szivem ütemre háborog.

Hiába volt vesztemre törnötök:

Őrült vagyok már, meg nem őrülök!

Őrült vagyok, s ez őrületben

Belátok véget, kezdetet,

Mi régen elmúlt s eljövendő,

Mitől az ősi Föld beteg.

Látom a kígyót szívetekben,

Kezeteken a honfivért,

A buja foltot szűzi emlőn,

Uri marokban szolgabért;

Minden, mi van, szemembe ütközött...

Ah, úgy van, úgy! Már meg nem őrülök!

Őrült vagyok. Látok fakadni

A honfiszívből vérfolyót;

Látom szeméten, vérbe fagyva

A nagyszivűt, a tettre jót.

Látom, kik a fölszínen úsznak:

A szolgák és a zsarnokok!...

Mártír szivekből nőni látok

Sok új, de véres korszakot.

Ah, lángra gyúlt az eldobott üszök!

Ne féljetek! Már meg nem őrülök!

Őrült vagyok. Látom rohanni

A századot, az ezredet;

Az ősz Időt látom foganni,

Látok sok dicső kezdetet.

Csillagszemekkel kéjt sugároz,

Reménnyel terhes fönt az Ég,

De ah! Idétlen elvetéli,

Magzatja halva születék,

A Föld nehéz göröngyén megtörött!...

Ki látom ezt, már meg nem őrülök!

Őrült vagyok már. Láz a szózat,

Elhagyva égett ajkamat;

Agyamban szörnyű végitélet

Rémképi szerte rajzanak;

Orkánja rémes szenvedélynek

Megtépte már e szellemet,

Vulkánok síri odva mellem,

Kitörni kész, de nem remeg.

A gondolattól meg nem rendülök:

Őrült vagyok már, meg nem őrülök!

Riadjatok! Mit bánom én már,

Hadd szóljon síp és cimbalom!

Zenét fiúk, zenét özönnel!

Kábuljatok az édes maszlagon!

Ijedten kaptok fejetekhez,

S kiejtitek a poharat,

Virág se kell több, szín se csábít,

Ha látjátok majd árnyamat, -

És zengjen bátor minden földi rög,

Nem lesz több dal, ha én megőrülök!