Délszaki emlék

Olyan meztelen volt az ég

fényes köldökével, a nappal;

akár egy szemérmetlen őrült,

ugy ünnepelte önmagát.

A kába tó fehéren izzott

s ugy hullt rá a fekete hegy

bozontosan; kacagtak véres

foggal a gránátalmafák.

Guruló, tüskés gesztenyék

csiklandozták a buja föld

néger husát; a fény sötétkék

nyelvei nyalták a tarajt,

hol az erdőtüzek kiégett

tarlói ujravörösödtek,

mint napvaditó lobogók

s most a nap egy végsőt rivalt

s egyszerre meghalt; s akkor oly

csönd lett egyszerre, s oly sötét és

olyan hideg hogy vacogott a

nőkön a bolyhos, puha sál,

vacogtak a bolyhok és rojtok;

ür hullt az ég és föld közé,

magasba szökött föl az ég

s a mélyben meglapult a táj,

mint szükölő vadállat. Én is

összehuztam galléromat

s ugy néztem az idegen ürbe

mint a bujdokló bujdosók,

ha veszélyes tisztásra buknak...

Kezem kezedben lüktetett.

Remegtünk, mint két gyáva bajtárs

egy part élén hol nincs bozót,

nincs fedezék... Előbb-utóbb

szembe kell nézni a halállal,

dobolta egy bolond ütér,

mig a társalgás elakadt.

Ideges, ijedt és pici

csillagok cincogtak az ürben

s egy reflektor hideg tüze

karmolta simán a tavat.

Mint régi társak, kikre már

a halál is duplán les, álltunk

az éjben mely oly hüvösen

tagadta forró nappalát,

a messze, forgó ég alatt,

melyre reggelig új lemezt

csavart a nap, hogy tarka táncát

folytassa a sodrott világ.