Délutáni meditáció

Milyen lesz a halál,

vajon rossz lesz-e, jó,

ez a végső, komoly

nagy-nagy szenzáció?

Lehet, hogy semmi lesz,

egy sárga délután

elalszik szivarom

s kinyílik néma szám.

Lehet, hogy furcsa lesz,

reámtör rémesen,

hogy belekancsulok

s kocsonyává esem.

Lehet, hogy enyhe lesz,

úgy, ahogy áhitom

s átzúgok rajta, mint

a vasuti hidon,

mint mély vizek felett,

hogy a testem pihen

a hálófülke lágy,

párnázott mélyiben.

Lehet, hogy egyszerű,

csöndeskés és sivár.

Azt mondják: ez nem ő.

Azt mondják: ez a sár.

Lehet, hogy szörnyü lesz,

mint puskadurranás,

fülembe lárma zúg

s nem hallja senki más.

Nagy dinamit-robaj,

velőkig felható,

állkapcát tépdeső,

babonás puskaszó.

Csodás, iszonytató,

iszonytató csodás,

vörös és fekete

utolsó felvonás.

Oly messze még e zaj

s előre reszketek,

mint vad szcéna előtt

színházban a gyerek.

Oly távol még e zaj

oly messze, kívülem,

szeretném hirtelen

befogni a fülem.