DÉLUTÁNI ZIVATAR

Finom fonalú zápor fátyla jött el

az ablakomra, hol senkise áll meg.

Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak

s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállott a szívem,

úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;

úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,

te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,

ilyen kínlódó volt a délutánunk.

Egy percre minden elmúlt a szívemről,

egy percre minden elalélt utánunk...

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám

valahol messze csókolta a földet.

A karcsú fák eleven húsa fölsírt

s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem

az orkideaillatú díványon.

Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,

melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,

az ablakon a függönyt összevontam,

szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad,

szám összezártam s a neved kimondtam...