DENEVÉR.

Oh ösmerünk, jól ösmerünk!

S kérdezzük a természetet:

Mi célja volt, hogy csuda légy,

Féreg- s madárból összetett?

S keltsen szokásod, alakod

Ellenszenvet s utálatot?

Hátrálsz, eltünsz a fény elől,

Mint kit a forgószél sodor;

Mig fenn öröm s élet zajong:

Rejt hangtalan, gyanús odor!...

Jól van...! mért is sötétlenél

A nappal tüneményinél?

Hanem mihelyt az est leszáll,

Elhagyva titkos üreged,

Repkedsz bátran, arcátlanul,

Szemünk csak hogy ki nem vered!

Az ember elbusul, ha lát:

Várhatja már az éjszakát...

Tudjuk, hogy a reggel gyötör,

És vágyad a homály köd, est,

Nem is hisszük, hogy hajlamod,

Hogy undok bőrödet levesd!

- De, mért vagy olyan nyugtalan?

Kétség nálad mi okra van?

Találgatod, hogy lenne jobb:

Elbujni, vagy szálldosni fenn?

Ah, nem tudod: mit érts eme

Bizonytalan szürkűleten?

És zavarod nagy a miatt,

Hogy alkonyul-e vagy virad?