DERŰ

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;

Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.

Képzetem elfordúl, s a múlt örömébe merítvén,

Barna leányka, feléd e kebel újra hevűl.

És ím rózsalepelt von el a Fantázia rajtam,

S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.

És kivirúl a lomb, kertem rózsái feselnek,

S fáimat Elysion szelleme lengi körűl.