DIÓSGYŐR.

Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?

Láttátok a regényes tájt:

A bércet és barlangot, melyet

Az őserő építe, vájt?

Az óriási hegymedencét,

Vizének zöld mélységivel,

Melyen egy-egy benyúlt merész ág

Rezgő képét teríti el.

Hol a mély titku rengetegben,

A vadkomló s az iszalag

Hűvös szagos bolttá foly össze,

Melyen vadméhek zsonganak.

Őzek szálalnak a pataknál,

Melynek forrása jéghideg;

Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd

Elszéledő csirkéinek.

Hol a zöld fák közt, mint halott váz

Sárgúl egy-egy vár-omladék;

Multjáról csak regék beszélnek,

S halk gyenge viszhang lakja még.

Láttátok a tájt? bércet, ormot

Csendes völgyek s halmok felett?

Szelid s vadon szépségiben a

Mindenható természetet?

Ott állott, sok századdal innen,

Diós Pál egyszerű laka,

Amelyre árnyat és gyümölcsöt

Egy óriásfa hullata.

Diófa volt ez, a családnak

Vetése, sója, tehene;

Gyümölcsiből annyit beszerzett,

Hogy újig érőt ért vele.

Vadász volt Pál, biztos kezétől

Halomra hulltak a vadak;

Bár egyszerü s irás-tudatlan:

Gondolkodó és hallgatag.

A bérctetőn, a zuhatagnál

Órákig elmerűlve állt;

És pontos szemmértékre vette

Az elnyuló völgyet, lapályt.

Egyszer, borútlan nyári délest,

Hogy a diófa hűsiben

- Körűlhevervén kis családja, -

Pál gazda csendesen pihen:

Merőn néz a távolba, mintha

Törődne titkos terveken;

S egyet sohajt: hogy is nem adtál

Nekem sok kincset, Istenem!

Oh oh! kiált a felesége, -

Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?

De a vadász fellelkesűlten

Beszélt, - beszélni jól esett:

Lásd anyjok! mily termékeny, áldott,

És mégis puszta e vidék!

A halmot nem építi, lakja,

A tért nem szántja senki még!

Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem:

A tájt megnépesíteném!

Szőlőt teremne a hegyoldal,

Vár állna a bérc tetején!

Parancsolnék a zuhatagnak,

Hogy hajtson árja malmokat;

Feltörném a gyepet, hogy adjon

Piros-magú kalászokat.

És nem tudom, még mit mivelnék...!

Szólt a vadász, - és mig neje

Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,

S eltűnt az erdők mélyibe.

És ott bolyongott, - néma gondban

Töltvén az éjt és a napot;

S egyszer hogy elnyomá az álom,

Ilyeténképen álmodott:

Ősz embert látott, aki monda:

Kérésed meghallgattatik!

Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad

Kapujában harmadnapig!

Pál gazda menten utnak indult,

S éjjel, nappal gyorsan haladt;

Szörnyen csudálta és megunta

A sík alföldi tájakat.

Itt a torkos gődény halászik,

S egy folt lovas-kócsag lelep;

A nádasban valami bömböl

Hol távolabb, hol közelebb,

Amott a rét elúszik a tón,

S a buzgány lóg hosszú nyelén;

A habrózsák harasztja, mint egy

Zöld tányér áll a tó vizén.

Hegy, erdő nincs ameddig a nap

Kél és nyugodni mégyen át;

Az ember száz mérföldre nézhet,

Hanem azért semmit se lát,

Ezer nyom van, de ember egy sincs,

A csorda őrzetlen legel;

Előtte és utána árvíz;

S az útas majd szomjan vesz el.

És oszlop épűl a homokból,

A forgó-szél épitgeti,

Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,

Míg kivirít a teteji...

És akkor rögtön összeroskad,

Elnyelvén a sik, puszta tér;

Pál megbámulja, s unja mindezt,

Mig végre Nagy-Váradra ér. -

Ülvén a város kapujában,

Az első nap szürkűletén;

A jó szerencsét várta, leste,

Üres tarisznyával szegény!

És rögtön harsány szózatot hall:

‘Mit kérsz egy napra?’ - s megmered...

»Ez ő: az ősz ember, aki küldött,

S igért álmamba’ kincseket...

Ember volt, persze, aki szólott,

Rövid-vastag, ősz és kuszált;

De ez Pál gazdát hítta inkább

S igért neki: - hat polturát!

S addig sokan a térre gyűlnek,

Asszony, leány, suhanc, öreg,

Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,

Napszámba elszegődjenek.

A kurta polgármester úr is

Odább szállít vagy hatvanat;

Pál bámul... a szégyen, csalódás

Mint éles kés szivébe hat. -

S másnap megint szól a kis ember:

‘Hát kend fiam! minek van itt?’

S ő így felel rá: »engedelmet!

Várok, nagy uram, valakit.«

Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen,

Hogy ennyire törekedett;

Keserűen átkozta, szidta

Magát, álmát s az életet.

De ha már itt vagyok, bevárom

- Gondolta, - a harmadnapot;

És jaj volt néki; a kis urtól

Annyi piszkot, mocskot kapott.

»Nem vagyok én korhely csavargó,

Szólt a vadász, megkövetem!

Csak egy bolond álom miatt van

Rajtam ez a veszedelem...!«

S elmondta álmát. A kis urnak

Nevettében a könyje folyt;

‘Okos ember vagy, jó barátom,

Okos, de senkinek se mondd!’

‘Ha az álom beteljesűlne,

Én herceg is volnék talán!

S a Dárius kincsét azóta

Mind a zsebemben hordanám!

Háromszor álmodtam, hogy arra

Fel... fel...! nagy rengeteg terűl;

Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,

S induljak el, de egyedűl.

Él ottan egy vadász: Diós Pál,

Lakánál vén diófa van;

Csupán csak a fát kell kivágni,

S tövében három kád arany!

Az apám sem hallotta hírét

Bükknek, Diós Pálnak soha...

Nos földi; kell-e? ott van a kincs,

Neked adom! csak menj oda!’

Igy tréfált a kis ember, és Pál

Egy ígét sem felelt, - hanem

Már-már betelve hitte álmát,

S otthon termett nagy hirtelen.

Reng a kenyértermő diófa,

Az ágak földre omlanak;

Hejh! ha vakot vet a szerencse...

S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...

Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál

Mit álmodott, mit keresett;

Fris élet és zaj kelt legottan

Az elhagyott vidék felett.

Gerézdet érlelt a hegyoldal;

Vár épült fenn a bérctetőn;

A zuhatag szilaj folyása

Munkára kényszeritve lőn,

S hol a vastól felszaggatott gyep

Piros-magú kalász adott:

Megtelepült az összegyűlt nép,

S Diós-Győr épült általok.

Nézzétek meg a tájt! - a multak

Romokba dőlt emlékivel;

Holott az emberész hatalma

S a természet csudát mivel.