Diákélet

Vidulva bor között a férfi,

Édenbe pillant a poháron át,

S századszor ujra felidézi

Örökre elrepült diákkorát.

Emléke most is melegen forr.

Gondunk mi volt?... könnyű arany pihe,

Midőn azt hittük, a professzor

Csinyünket az orrunkról nézi le.

Nincs, nincs menekvés e varázstól!

Szivéből még az sem törölheti

Ki, mert tanárrá lőn diákból:

Mit egykor maga tőn, most bünteti.

Mulattunk minden tudományon;

De nem vonzottak, csak a részletek.

Homérnál elnyomott az álom,

Ha szép Helénáról letévedett.

Tanultuk, mert Vénusz kivánta,

A ragyogó! - a csillagászatot;

S a delejesség szép leányka

Tüzes szeméből egyedül hatott.

Fárasztott Néposz, Cicero; csak

Ovídot kedveltük s Horácz apót;

Csókot hintettünk szép Didónak,

Görögül hajtogatva »agapó«-t.

A háromszögtantól a hátunk

Borsódzik most is, úgy nem kelletett.

Csupán a »sinus« volt barátunk,

Mert szép lányokra emlékeztetett.

Hja, nem verték csak úgy hiába

Fejünkbe azt a mitológiát,

Ismertük Ámort és nyilára

Faragtunk is de hány kadencziát.

Késsel bevéstük a padokba

Szivünk kegyetlen hölgyének nevét,

S »kanaszter«-t szíva nagy titokba’,

Egymás közt zengettük dicséretét.

Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?

Diák marad az ember, amig él.

Leczkéjét a sirig tanulja,

Nehezebbet folyvást a réginél.

S ha majd bezárul ez az élet,

Az lesz csak a hosszú vakáczió!

Ha majd te hangzol, síri ének:

»Circumdederunt!« a pap ajkiról.