Diákimádság

Idegen szavak bábel-zavarából

félrevonulva, ím, lelket cserélek

s kezemet szépen összekulcsolom –

Te még megértesz, ugye, Istenem,

akkor is, hogyha – magyarul beszélek?

Künt sáros, hullott, őszi levelek.

Csupasz fák ólmos, felhős ég alatt,

lomha köd fojtja a melódiákat –

és csak én vagyok egyedül merész,

akiből most is imádság fakad.

Engedd Uram, hogy két karom kitárjam,

s szívem igya fel mind-mind az esőt

és tönkreszikkadt, szomjas talajából

csiráztassál ki valami szent álmot,

szépet, boldogat, nagyot, jólesőt!

Acélozzad meg két karomnak izmát,

hogy szebb jövendőm piros hajnalán

nagyon erősen megöleljelek,

s kebleden sírjam le a múlt bűnét,

utolsó Védőm, Istenem, Atyám!

Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat,

s míg sziporkázó, víg tavasz ragyog –

csordultig telve hittel, akarással,

zenés ajakkal kiáltsam az égbe:

Istenem, olyan fiatal vagyok!