Diákkoromban, vékony kis legényke

Diákkoromban, vékony kis legényke,

fölnéztem a didergő csillagokra,

mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra,

s én csak rohantam, sápatag-fehéren,

vásott köpenyben, éhesen rajongva.

Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem -

oly ájuló-mély bűvöletbe estem -

a csillagfény a bús, kopott vidéken.

Most járok itten, tiszta, téli esten,

prémes bundába és megváltozottan -

dús vacsora ízével, Budapesten.

Még most is ég a csillag, ahogy ottan,

arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,

csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.

Álmos szemem keresi fönn a rég-volt

csodákat, és oly búsan mondja szívem,

hogy nékem már a csillag is sötét folt.

Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,

a kis diákdalt újra sírva zengem,

s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden.

Ó csillagok, ismertek-e még engem?