Diakonisszák

A keményített fehér főkötő

A homlokukra szorosan símul,

Széles pántja finom kis hegybe nő,

S feljebb mintegy sisakká tornyosul.

Krisztus fegyverzetében járnak ők,

Az Irgalmasság önkéntesei:

Olajgondozó szűzek, mécsvivők.

A sisak sejteni sem engedi:

Alatta hajuk szőke, barna-e,

S olyan kevéssé kíváncsi reá

Az Isten rájuk bízott betege.

A fehér köpeny fölé csak kihajlik

Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:

A formaruha gallérkája kék,

Szelíd világoskék,

Mint nyári délelőtt

A folttalan, sugaras messzeség.

S olyan derűsek ők,

Mindíg-vidámak ők,

Mint az a fényes, tiszta nyári ég.

Csak akkor ül a szemük alá árnyék,

Ha egy-egy beteg bús, reménytelen,

És itt, valamely kórházi szobában,

Tiszta fehér szobában

Örökre elpihen.

S nincs több ily ápoló,

Ilyen odaadó,

Mint e Krisztus sisakját viselők,

Derült szűzek,

Örökké virrasztók és mécsvivők.

S életáldozatuknak nincs jutalma más,

Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:

„A nyomorultak közül aki eggyel jót tesz,

Mondom néktek:

Énvelem tette azt.”